Ötéves korában már a klub sportolója volt, február 23-án pedig itt a Népligetben ünnepli 70. születésnapját a magyar vízilabdasport ikonikus alakja, Gerendás György. Kerek jubileumhoz érve beszélgettünk a múltról Montreál olimpiai bajnokával, de kicsit már érintettük a jövőt is, hiszen női csapatunk vezetőedzője a szezon végén már biztosan visszavonul és befejezi páratlan pályafutását.

- 70 emlékezetes pillanatot nehéz lenne felsorolni, de tudna-e mondani eddigi életéből 7 olyan történetet, ami eszébe jut egy ilyen kerek évfordulóhoz érve.

- Ez meglepő kérdés. Mindig mondták rám, hogy vonzom a bajt. Életem első válogatottsága: Gyarmati Dezső behívott a csapatba, egyik legfiatalabb játékos voltam. Játszottunk az olaszokkal, megvertük őket, játszottunk az akkor nagyon jó hollandokkal, megvertük őket. A negyedik csapat nem jött el és az olaszok elindították az olasz “B”-csapatot, ami az akkori junior-válogatottra épült. Velük játszottunk egy meccset, ahol én nem is tudom miért, nem is hivatalos mérkőzés volt, az olasz bírók fújták azt a meccset és elég fura ítéletek születtek, nagyon sok olasz játékos volt és nagyon kevés magyar, de nekünk nem volt szabad kikapni és döntetlenre hoztuk azt a meccset. Nagyon rossz hangulatú mérkőzés volt és a végén az a kevés magyar, aki bent volt a vízben összeverekedett az ott levő ellenféllel. Akkor Sárosi Laci, aki ki volt állítva, (én is amúgy) mondta, hogy „Gyerünk!” és beugrott a vízbe. Ezt mondta az akkori csapatkapitány, beugrottam én is, kialakult egy verekedés, aminek az lett a vége, hogy szétválasztottak minket. Amikor kijöttünk, akkor Gyarmati, aki szintén dühös volt az egész csalás miatt, azt látta, hogy mászok ki a vízből, nagyon elégedett fejjel a bunyó után. Akkora nyaklevest adott nekem és mondta, hogy „te taknyos, hogy mersz beugrani a vízbe verekedni?” Ez volt életem első válogatottsága… Akkor utána úgy éreztem, hogy nem leszek sokat behívva a csapatba. Hála Istennek ez nem jött be.

Egy másik emlékezetes pillanatom, amikor elkezdtem úszni, voltam két és fél éves. Apukám edző volt a Fradiban, és Kádas Géza édesapja az apukámnál edzett. Játszottam a medence szélén, amikor az idősebbik Kádas megjött egy szép nyári napon, lefröcskölt és mérges lettem, azt kiabáltam neki, két és fél éves teljes méltóságomban, hogy „te hülye”. Utána ugrottam, hogy megverem, akkor szóltak apámnak, hogy tanítsd meg a fiadat úszni, mert ebből probléma lesz. Így kezdtem el tulajdonképpen úszni.

A harmadikat magyaráznom nem kell, amikor ‘76-ban Montreálban felállhattunk a dobogó legtetejére, együtt hallgattuk a Himnuszt a társakkal! Azóta is bármikor meghallom, az a „karomon a szőr felállós” borzongás van bennem.

A negyedik történet az első bajnoki cím, amit megnyertem edzőként a BVSC-vel. Három olyan meccset kellett játszani, ahol eleve a négybe jutni nem nagyon volt esélyünk, aztán a döntőbe sem, majd a fináléban ötgólos hátrányból, amikor épeszű ember azt mondta volna, hogy nincs esélyünk. A végén Varga Zsolt lőtt egy hirtelen halálos gólt, ami azóta is nekem egy nagyon felemelő érzés.

Voltam Egerben is, a csapat előtte soha nem volt még bajnok. És amikor megnyertük az első bajnoki címet, akkor óriási öröm volt, teltház, az egész uszoda felrobbant, és utána vártak minket a polgármesteri hivatalban. Mindenki elment már, de én ott maradtam az uszodában és leültem abban a csendes medencetérben, ahol egy órával azelőtt égszakadás, földzengés volt. Akkor éreztem egy kicsit kiürült, nyugodt, jó érzést, ami azóta is bennem van, hogy na, most akkor valamit tényleg letettünk az asztalra.

Nyilván van olyan is, ami nem feltétlenül a sporthoz kötődik, ugye a gyermekeimnek a születése. Egyiknél ott tudtam lenni, a másiknál nem. Az is egy meghatározó pillanat volt. Nem tudom mennyinél tartunk, de vegyük egy utolsónak azt, hogy majd lesz egy olyan pillanat, amikor szépen meghajlok egy üres uszoda felé és elköszönök.

- Mekkora részét képezi életének az FTC?

- Vannak olyanok, akik Fradistának születnek, és én valamiért annak jöttem a világra. Hogy mi miatt, azt el tudom mondani. Apukám nagyon nagy Fradi-drukker volt, aki ugye itt volt edző, és ráadásul sok meccsre ment le. Vízilabda- és labdarúgómeccsre. Apunak volt egy nagyon jó barátja, Béla bácsi, akit egy ideig pótapukámnak is tekintettem, mert nagyon szerettem és Béla bácsi talán apunál is nagyobb drukker volt. Amikor apu nem ért rá, mert ugye edző volt, akkor Béla bácsi eljött hozzánk, kézen fogott és vitt ki a meccsekre. Én így jöttem a világra, tehát aki Fradistaként jön a világra, annak a Fradi egy nagy dolog. Az, hogy én itt kezdhettem el sportolni, hogy itt lettem olimpiai bajnok, itt csináltak nekem egy szobrot és az, hogy az utolsó tíz évemre visszatérhettem a Fradiba…Erre nem lehet szavakat találni, hogy mit jelent. Amikor egy-két év kihagyás után visszatértem a vízilabdába és azt mondtam a népligeti sajtótájékoztatón, hogy itthon vagyok, akkor ez a klubra hatványozottan igaz volt. Úgy éreztem, hogy visszacsöppentem oda, ahonnan nem is emlékszem, hogy elmentem.

- Ha lehetne, mit tanácsolna a fiatal Gerendás Györgynek?

- Szerintem pont annyit változtam, mint minden ember. Muhammad Ali mondta egyszer azt, amikor kérdezték tőle, hogy mennyit változott 20 éves korától 35 éves koráig, hogy aki 35 évesen mondja ugyanazokat, mint 20 évesen, az 15 évet kidobott az életéből. Mindenki változik, mindenki vagy egy kicsit bölcsebb lesz, vagy valami miatt lehiggad. Hogy mit tanácsolnék a fiatalkori saját magamnak?! Biztos, hogy semmit. Biztos, hogy semmit, mert egyfelől hallottam egy nagyon jó meghatározást az öregségről, hogy az ember nem azért bánja azt, mert megöregedett, hanem mert felhalmozódott benne tudás, tapasztalat, rutin, amit nagyon szívesen szeretne átadni, de látja azt, hogy nincs rá senkinek szüksége. Ez tényleg így van. Úgy vagyok vele, hogy ha én most találkoznék a 20-30-40 éves Gerendás Gyurival, akkor tudom, hogy nem lenne rá szüksége, hogy ezt elmondjam, de biztos, hogy nem akarom elmondani sem neki, sem senki másnak.

- Hogyan ünnepel majd?

- Ez is egy ilyen változás, annak idején a feleségem szervezett egy fantasztikus meglepetésbulit az 50. születésnapomon, a 60. is nagyon jópofa volt, most ezt a hetvenet szeretném a legcsendesebben ünnepelni. Eljön egy olyan pillanat, amikor az ember már nem örül, már nem büszke az eltöltött időre, hanem úgy tekinti, hogy ez megvan, ez kész.

- Nemrég jelentette be a fradi.hu-n, hogy ez lesz pályafutása utolsó szezonja, melynek végén visszavonul. Mit vár a nyugdíjas évektől?

- Nem várok semmit. Ezt nem szabad, eddig azért nem vártam semmit, mert azt mondtam, hogy megnézem, hogy dolgozom, mit tudok csinálni. Most meg majd az élet hoz valamit. Ezt várni nem lehet, majd valami szépen alakul. Lehet csúnyán alakul, nem tudom.

- Korábban beszélgettünk költészetről. Képzeljük el, hogy ül a vízparton, horgászat közben a kedvenc kötetével és a két kutyájával, akkor az milyen lenne? 

- Én már nem nagyon olvasok, mert az emberek nem olvasnak már, viszont van a telefonomban egy olyan mappa, ahol különböző nagyon jó költőknek a verseit vettem fel és azt mind a mai napig hallgatom. Ha már a költészetnél tartunk. Elég sok jó történetem van a vízilabdáról, úgy gondoltam, hogy ezt megírnám. Nagyon sokan írnak magukról egy könyvet, én nem vagyok ennyire exhibicionista, nem szeretem mutogatni magam. Én arról a vízilabdás közegről szeretnék írni könyvet, ahol majdnem 70 évet eltöltöttem és nagyon jól éreztem magam benne.