Sétafocistáink útja a Liszt Ferenc reptéren kezdődött, ahol leginkább egy osztálykirándulásra induló, végzős középiskolai társaságot idéző csapatként gyülekeztek. A levegőben érezhető volt az ilyen utakra annyira jellemző izgalom, jókedély és rosszaság vegyítve azzal az atmoszférával, amit a sülve-főve együtt lévő társaságok sugároznak magukból.

Gondolhatnánk ez magától értetődőnek is, de ezek az emberek egy része csak fél, másik része pedig csak két éve találkozott először. A 8 fős csapatban három olyan újonc is volt, aki korábban nem szerepelt tornán, és a korosztály is széles skálán mozgott 54 és 70 között. A Sétafoci Programban az egészségmegőrzés mellett kimondott célként fogalmaztuk meg a közösségteremtést, de ez még akkor is nagy kihívás, ha egyébként két olyan embereket összehozó, gránitszilárd pillérre építhetünk, mint a közös szenvedély, a foci és a fradizmus, mert kellenek hozzá a karakterek. Szerencsére abból igencsak bővelkedik az egyébként közel 60 főt kitevő hétről hétre együtt játszó – és meccsen is egyre többször együtt járó – sétafocis társaság, így esély sincs rosszul választani csapatot.

Ez volt a harmadik nemzetközi sétafocitorna az FTC részvételével, és úgy néz ki, már-már kimondatlan hagyomány, hogy valamely férfi játékosunk irigylésre méltó esztétikai nemtörődömséggel és természetességgel kerítsen magának az úthoz egy női poggyászt: a feleségtől kölcsönvett lila sportszatyor és egy iskoláslány virágmintás bőröndje után ezúttal egy rózsaarany színű bőrönd tarkította a társaságot, amit a felnőtt lányától vett kölcsön játékosunk, aki semmi kivetni valót nem talált ebben, még a fricskák kereszttüzében sem.

A Ruhr-vidék városai sűrűn egymásra nőve sorakoznak, a városhatárok szinte észrevehetetlenek, Köln és Leverkusen is gyakorlatilag egybe nőtt, a tömegközlekedéssel utazás során pedig komikus módon ugyanaz a városkép köszönt a csapatra mindkét helyen. Nagy építkezések, feltúrt terek és borzasztóan megtervezett lezárások, legalábbis azokon a főbb pontokon, ahol a csapat áthaladt. Ez pedig több olyan vicces jelenethez vezetett a kintlét során, hogy a helyi kísérők rendre eltévesztették az útvonalat, zavart „sorrykat” és „entschuldigungokat” eredményezve. Budapestiként persze gyakorlott az ember az ilyesmiben, így remek humorforrás volt – főleg, amikor a fradisták leszakadva a csapatok közösen vonuló csoportjáról hamarabb odaértek a vacsora helyszínére.

A hotelszobákat elfoglalva, rögtön csapatértekezletet tartottak a fradisták a torna kapcsán. A sétafoci nem a kiöregedett focisták menekülősportja, egyszerű műkedvelőkből, Fradi-szurkolókból áll a csapat, mégis meglepően profin zajlott a megbeszélés, a taktikai értekezésben mindenki partnere volt Horváth Roland edzőnek, rengeteg hasznos észrevétellel, és a poénokat is sikerült mindig az odaillő helyen elsütni.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fradi Közösség (@fradicommunity) által megosztott bejegyzés

Ezt követően a fradisták elindultak felfedezni a Leverkusen központjában található kellemes hangulatú bevásárló utcákat, mielőtt a többi csapat társaságában közös vacsorára indultak a BayArena VIP részlegére. Megérkezvén az első út nem az asztalokhoz, hanem lelátóra vezetett, ahol akusztikai próbát tartottak egy Fradi-indulóval, majd az Athletic Bilbao gárdájával elevenítették fel a bredai tornán – a nyelvi akadályok ellenére is – megköttetett kölcsönös és decibelben is jól mérhető barátságot, megalapozva a jóhangulatot a vacsorához.

A másnapi tornának a Bayer 04 Leverkusen utánpótláscentruma adott otthont a Leverkusent és Kölnt elvolasztó utca kölni oldalán. Hét tízperces mérkőzés várt a csapatra, amelyet két csoportkörben kellett megvívni a 18 csapatos mezőnyben. A délelőtti küzdelmek során a csapatokat három hatcsapatos csoportba osztották, a Ferencváros a Schalke 04, az Eintracht Frankfurt, az ADO Den Haag, a Motherwell és a nevében a Manchester United legendáit viselő Foundation 92 csapatával került össze.

Borzasztó görcsösen kezdődött a torna, a sorozatos buta hibákkal tarkított meccsen utolsó másodperces góllal kapott ki a csapat a 1-0-ra az Eintracht Frankfurttól. Bár úgy tartják, hogy sosem jó az első meccset elveszteni, a vereség mégiscsak jól jött, újra lehetett rendezni a sorokat, átbeszélni a játékrendszert, és lekerült a teljesítmény terhe a vállakról. A Motherwell ellen így jelentős javulást mutatott a csapat, és egy feszült, szoros meccsen Dunavölgyi Gábor góljával 1-0-ra győzött az együttes.

Az előző meccs tanulságait ismét levonva új felállásban lépett pályára a Fradi a holland királyi és kormányzati székhelyről érkező ADO Den Haag csapata ellen. Jól működő letámadásokkal nehezen tudtak mit kezdeni a hágaiak, csapatunk az ellenfél térfelén – akár a profik pár hete Újpesten – lényegében azt csinált velük, amit akart, lehetett volna az eredmény is 6-0. De hiába mindez, az üres kapuba sem sikerül betalálni. Sajnos akár a Bëlga Huszonkét férfi című dalkölteményét is újra lehetne írni az esetek elemzéséből, a végeredmény 0-0 lett.

Következett a címvédő Schalke 04 csapata, akik hibátlanul álltak, lényegesen jobb játékerőt képviseltek, és mivel az első helyük nem forgott veszélyben, a csoport többi meccse pedig ideálisan alakult, nem is őket akarta a csapat feltétlenül megverni. Mégis a legjobb meccsüket játszották a ferencvárosiak, a rögtön a meccs elején bekapott gól után olyan nyomás és játék volt, hogy a Schalke betolta a buszt a saját térfelére, és nagy küzdelmek árán tartották csak meg az eredményt.

Az utolsó csoportmeccsen a második helyért ment a csapat a Greater Manchester-i Foundation 92 ellen, amely talán a legidősebb átlagéletkorral nevezett a tornára. Noha itt is egy korai bekapott góllal kezdte a csapat, és az ellenfél a sétafociban talán még sosem látott passzív játékkal igyekezett húzni az időt, csapatunk magabiztosan fordított Gaár Iván és Dunavölgyi Gábor góljaival, és győzött 2-1-re. Már csak a Motherwell pontvesztését kellett kiszurkolni az ADO Den Haag ellen, akik a magyarok nagy örömére 3-0-ra győztek, így 7 ponttal második helyen zárt az FTC. Ez egyben azt is jelentette, hogy a 4-6. helyért küzdhet tovább az ebédszünet után a Newcastle United és a Real Betis ellen.

A csoport első találkozóját a két ellenfelünk játszotta, ahol a Betis magabiztos 3-0-s győzelmet aratott. A zöld-fehér spanyol csapattal júniusban már találkoztunk, akkor sajnos könnyedén 5-0-ra gyűrték le a mieinket. Ezúttal sokkal szorosabb küzdelem volt, csak egy szerencsés gól és egy utolsó perces labdavesztésnek okán alakult 0-2-re a végeredmény, elveszítve a 4. hely lehetőségét. Érdekesség, hogy a Ferencvároson kívül csak két csapat nevezett hölgyet is a csapatába, és ebből az egyik a sevillaiak voltak, akik rögtön kettőt is neveztek a 8 fős keretbe.

A Newcastle ellen a gólkülönbség okán már a döntetlen is elég volt, de a csapat végig a győzelemre játszott, csak az utolsó percre álltak be időhúzásra, arra is úgy kellett őket noszogatni. Sajnos Móder György és Fucskár Attila gólját is érvénytelenítették futás miatt, de a 0-0-s eredmény azt jelentette, hogy meglett az 5. hely, amiben a torna elején kevesen reménykedtek. A mieink széles mosollyal az arcukon ülték, tapsolták és dalolták végig az eredményhirdetést.

A vacsorának ismételten a BayArena VIP részlege adott otthont, azonban ezúttal körbe is vezették csapatunkat a 30 ezer néző befogadására alkalmas stadionban. Ráadásul volt olyan szerencséje a társaságnak, hogy mivel a hazai öltöző szigorúan védett hely, így azt a helyet tudták megszemlélni, ahol egy éve a Ferencváros labdarúgói öltözhettek Európa Liga-meccsen. Ez persze nem esett le rögtön, kezdetben Lewandowskiékról röpködtek a poénok, de aztán a mi zöld-fehér hőseink lettek egymás ugratásának alanyai.

A torna végét a vacsora utáni pub kvíz jelentette. Az előző tornán ezt a mieink megnyerték, ezúttal a találós kérdésekből, általános műveltségi kérdésekből, repülőgépdobásból és Oreo challenge-ből – amiben kézi segítség nélkül kell a homlokra helyezett kekszdarabot elfogyasztani – álló megmérettetésen harmadik lett a csapat. Ez is megsüvegelendő teljesítmény. Akárcsak az afterpartira vitt hangulat, amelyben megszokott módon ezúttal is a Ferencváros és az Athletic Bilbao csapata vitte a prímet, különösen azután, hogy a fradisták előhozakodtak azzal, hogy szurkolói körökben van egy megénekelt klasszikus egy bizonyos bilbaói gálameccsről, az 1976-os UEFA Kupa-sorozatból.

A hazaindulás napjának délelőttjén Kölnbe utazott a csapat várost nézni, a Kölni Dóm, a két nevezetes piactér, az óvárosi épületek hangulatos kisutcái és a Rajna-part érintésével. A nyugodalmas délelőttöt kalandos délután követte, a reptéren ugyanis óriási káosz és 5-6 órás sorok voltak a biztonsági ellenőrzőponthoz, amelynek vége messze a reptéri terminálon kívül, a parkoló túlsó végében kígyózott. Szerencsére az előző évezred végére jellemző fradista találékonyság nem kopott még ki, mindössze másfél óra alatt sikerült abszolválni az utat a beszállási ponthoz, néhányaknak ugyan futva és a repülőgéplépcsőket tologató reptéri munkást elhajtva, de meglett a gép, minden szempontból eredményesen alakult a túra.

Keresztes Péter