Elképesztő hullámvasútra ült fel az elmút napokban tornászunk, Székely Zója, aki ugyan hozzá van szokva, hogy sokszor fejjel lefelé éli az életét a különböző tornaszereken, de július 26-án, pénteken valóban szó szerint minden a feje tetejére állt az életében, miután Kovács Zsófia megsérült a párizsi olimpia pódiumedzésén, így Eb-ezüstérmes sportolónk indulhatott az olimpián a francia fővárosban felemás korláton.

Zója végül múlt szombaton reggel, alig egy nappal a selejtezője előtt tudott repülőre ülni, nem volt pódiumedzése, éppen hogy megismerkedhetett a versenyhelyszínnel. A múlt vasárnapi selejtezőn bemutatott gyakorlata után tornászunknál azonnal eltörött a mécses, de ezek már örömkönnyek voltak, kijött az a rengeteg feszültség és érzelem, amit eddig magában tartott.

- Jó reggelt kívánok, a Ferencváros első női tornász olimpikonját keresem!
- Ha jól tudom, én lennék az, tessék, csak tessék!

- Nem véletlen kívántam jó reggelt! Ugyan Budapesten délután van, de ha jól tudom, Párizsban nem hozott könnyű álmot az éj!
- De nem ám. Hajnali 5 óra volt, amikor megláttam az ágyamat és a hotelszobát.

- Mintha ennél azért hamarabb véget ért volna a felemáskorlát selejtező!
- A verseny 11-kor már véget ért, utána néhány interjút adtam, majd meglepetésre engem vittek el doppingvizsgálatra. A teljes mezőnyből három tornászt vizsgáltak meg…

- Meglepődtél?
- Egy ilyen olimpiai kijutás után? Dehogy! Meglepetés engem már nem érhetett…

- Valóban? Amikor először megláttad az olimpiai falut, nem volt meglepő, hogy tényleg ott vagy?
- Na, jó! Ha ezt nézzük, akkor igazad van. Amikor szombaton megérkeztünk, besétáltam a faluba, és az egész történet még mindig hihetetlennek tűnt. Egy edzést még besűrítettünk a programba, vasárnap pedig egy kis kondi is belefért, de ennyi. A csarnokban nem jártam, edzeni pedig nyilván nem is edzettem ott. 

- De már vasárnap jött a versenynap. Beléptél a csarnokba, innen folytasd kérlek…
- Beléptem, és… És, á, ezt nehéz szavakba önteni. Húszezren ültek a lelátón. Húszezren. A versenyzők között ott voltak a világ legjobb tornászai, mint Simone Biles. A nézőtéren pedig világsztárok, Snoop Dogg és Ariana Grande.

- Vagyis akikre eddig szakmailag felnéztél, vagy akiknek a dalait dúdolgattad, azok most egy kicsit rád is kíváncsiak voltak.
- Azért azt nem hiszem, hogy rám voltak kíváncsiak, de az biztos, hogy az egész körítés, a telt ház lesokkolt. Köpni-nyelni nem tudtam. Utána már csak az járt a fejemben, hogy meg kell csinálnom, hogy oda kell állnom, és a lehető legjobban tornáznom.

- Sikerült?
- Láttad, hogy a leugrás után mit csináltam?

- Sírtál!
- Sírtam, pedig komolyan mondom, nem éreztem azt, hogy sírni fogok. Leérkeztem, és kiszakadt minden belőlem. Örömkönnyek csorogtak az arcomon, mert éreztem, megcsináltam. Egy nap alatt lepörgettem mindent, amire másnak hosszú hónapok álltak rendelkezésére.

- Szakmailag elemezted a gyakorlatodat?
- Ha a legerősebb gyakorlatomat be tudom mutatni, akkor minden más lett volna. Az 6.4 tizedes erősségű, ez mondjuk 5.9-es volt. Igaz, sokan örülnének egy ilyen gyakorlatnak is, de ez most nem számít. Kiváncsi vagyok mire lettem volna képes, ha a legjobb gyakorlattal, a legjobb formámban jövök. De tudod mit? Majd Los Angelesben megmutatom!

- Ez a gyakorlat odáig röpít majd, a következő olimpiáig?
- Mondjuk azt, nagyon sokáig. De komolyan, hogy lehet azt felfogni, hogy az egyik napon még otthon ülök, nézek magam elé, a másik nap pedig már az olimpiai faluban sétálok, és jönnek velem szembe a világsztárok. Úgy érzem magam, mintha az Instagram-oldalamat pörgetném, csak ez most a valóság…

- Nézd el nekem a kérdést, de tudják, hogy ki vagy?
- A tornászok biztosan, többen odajöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Ismerték a sztorimat, és gratuláltak, hogy ilyen lelkiállapotban itt vagyok. Biztattak és sok sikert kívántak. Hihetetlenül jólesett. És a magyar csapat tagjai is drukkoltak nekem, amit ezúton is nagyon köszönök.

- Átmegyünk Oscar-gálába? Mindenkinek mindent megköszönsz?
- Persze! Rengetegen támogattak, segítettek, szurkoltak. Szóval igen, itt az idő, hogy megköszönjem mindenkinek. Azt külön kiemelem, hogy a családom és a klubom, a Ferencváros nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre. Pénteken személyesen jött oda hozzám a tornaterembe Nyíri Zoltán alelnök úr. Mondott pár mondatot, amire nekem ott, és akkor nagyon szükségem volt.

- Lehet tudni, mi volt az?
- Levette a terhet rólam. Azt mondta, nem az eredmény a lényeg, hanem hogy adjam önmagam, hozzak ki magamból mindent. És erre, még egyszer mondom, nekem ott, és akkor nagy szükségem volt.

- Mikor elutaztál, azt mondtad, felemás érzéseid vannak. Egészen pontosan úgy fogalmaztál Kovács Zsófia sérülésére utalva, hogy „nem így akartál kijutni”.
- Ezt most is tartom, nem így akartam kijutni. Zsófival személyesen szerettem volna beszélni még Párizsban, de mire kiérkeztem, már nem tudtunk találkozni. Írtam neki egy üzenetet. Sok erőt kívántam, és leírtam, hogy sajnálom. Ő pedig megköszönte.

- Említetted, hogy neked mennyien drukkoltak, te tudod ezt viszonozni? Kijutsz mondjuk a pólósok meccsére?
- Nagyon remélem! Étkezésnél már összefutottam a fiúkkal, nagyon örültünk egymásnak. Picit olyan volt, mintha a Fradi éttermében ülnénk, de hát most egy olimpián ebédeltünk együtt. Drukkolok nekik, drukkolok minden magyarnak, minden tornásznak és minden sportolónak, hogy ha már eljutottak Párizsba, váljon valóra az álmuk. Az én álmom már valóra vált, és ha van valaki, én aztán biztosan tudom, milyen nehéz út vezet egy olimpiára…