Fiatalosan friss idő fogadta az FTC sétafoci csapatának tagjait az FTC-MVM Népligeti Sportközpontban, ahol a keret a második gyakorlásra készülődött. Mint annak a csapatnak a drukkerei, akik várják a délutáni Bajnokok Ligája-sorsolást, jó kedvűen kezdtek bele a gyakorlásba, ami – az első tréning kezdésének kisebb csúszását követően meghozott szabály értelmében – másodpercre pontosan 9:30-kor, a meghirdetettnek megfelelően precízen elkezdődött.

Horváth Roland és Ódor Zoltán edzők – akik főállásban a ferencvárosi utánpótlásért dolgoznak – ezúttal is odafigyeltek a megfelelő, élvezetes bemelegítésre, amit a csapattagok bármiféle feles mozdulat nélkül, az első edzés tapasztalatával lábukban végeztek el. Ezek a gyakorlatok labdával való mozgásból, rövidebb passzokból álltak, amit követően kapura lövések következtek. Az inkább szélesebb, mint magasabb kapu jelentős részét bóják takarták el, így serényen sétáló labdarúgóink rá voltak kényszerítve arra, hogy helyes lábtartással, a labda mellé lépve, testük minden lendületét a lövőmozdulatba beletéve a sarkokat célozzák meg.

Ugyan senki nem szeret a körülményekre hivatkozni, mégis az első edzés legnagyobb tanulsága, miszerint az addig tökéletesen simának tűnő műfüves pálya mindenfelé lejt, ismét le lett tesztelve. Nem tudni, hogy a szakemberek egyengették el jobban a talajt, vagy csak a bokákba, térdekbe, combokba szökött több erő, de a kapura lövéseket követően a büntetők ezúttal összehasonlíthatatlanul jobban mentek. Mivel csapattagjaink zöme korábban csapatban futballozott, ezért az sem idegeskedett, aki ezúttal is célt tévesztett, hiszen mindenki tudja: nem csak olyan spílerekre van szükség, akik a Mágikus Magyarok géntérképét magukban hordozva az ellenfél térfelét olyan agyafúrtsággal térképezik fel és cselezik át, mint derék honfoglaló őseink, hanem lelkes, a csapat tartását adó tisztességesen tisztázni tudó hátvédekre is.

Spasiba, mondta egyik csapattagunk, majd az egész csapat tapsban tört ki. Az elismerés nem annak szólt, mert valaki váratlanul felvágott volna még meglévő orosztudásával, hanem mert Sergei Rebrov elsétált a pálya mellett. Ha mosolyog, mindig tudjuk, hogy valami jó dolog történt a Fradival – így volt most is, a mester jó kedvűen fogadta a Fradi legrutinosabb csapatának vastapsát. De nem csak ukrán trénerünk, hanem a Népliget is egyre ismerkedik a sétafoci csapattal: az edzésre igyekvő, hamarosan a Bajnokok Ligájában szereplő játékosok is érdeklődve figyelték a pályán akkor már egymás ellen játszó sétafocistákat. Pont elcsíptek egy gólt, amit követően egész egyszerűen csak jó érzés volt elkönyvelni, hogy azok a labdarúgók, akik legyőzték a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnokot is, nem voltak restek hangot adni elismerésüknek. Valami ilyesmiről szól a Fradi Család, és jó volt látni, hogy ezt nem csak a magyarok, hanem a légiósok is átérzik (a taps és az ujjongás olyan, mint a futball, minden nemzet tagja érti): így együtt, a Kárpát-medencében, a nagyvilágban szétszóródott fradistával egyetemben vagyunk mi a Ferencváros.

Ekkor már ott volt a pálya mellett Rákosi Gyula, a legendás VVK-győztes csapat tagja, aki aktív korában posztján a valódi, vérbeli klasszisok közé tartozott. Ha ő rábök valakire, és azt mondja, hogy na nézd csak, ott egy Albert, akkor arra az ember odafigyel. Aztán hozzáteszi, hogy nem a futballtudásra értette, mert egy ilyen Aranylabda-súlyú teherrel nem nyomasztana senkit, de a csípőre tett kéz már kétségtelenül ígéretesen megy.

Az egyórás gyakorlás végére minden csapattag jólesően elfáradt. A viccelődés mellett azért az is elhangzott, hogy van, aki újra elkezdett a sétafoci hatására teniszezni is, más pedig azért mozog a hét másik napján is egy picit, hogy a csütörtök reggeli edzésekre jobb formában érkezzen. Az is szóba került, hogy az első edzésnek híre ment, és jönnének többen is sétafocizni, lehet-e? Persze! A sétafoci az összefogásról szól, egymás támogatásáról, arról, hogy jöhet akárki akárhonnan, lehet akármilyen a családi körülménye, neme, vallása, lehet bármilyen futballmúltja, ha az orvosok is azt mondják, hogy minden rendben van, akkor természetesen lehet csatlakozni a csapathoz. És nem csak a Fradiban, sétafocicsapatot bárki csinálhat bárhol, legalább majd tudunk egymás ellen játszani, nem sok minden kell hozzá: két kapu (vagy négy darab bója, esetleg négy darab pályára lerakott póló), pár fő, aki sétálva képes futballozni, és egy olyan ember, aki mindezt megszervezi, összefogja. Ahogyan az életben mindenben, csak elindulni nehéz, aztán – legalábbis a Fradiban mi ezt tapasztaltuk meg – az első edzés hozza maga után a másodikat, és azt követően már úgy is ünnepnapként tekintenek a játékosok az edzésnapra. A mozgás, a futball is lényeges ugyanis, de az igazán fontos a közösségi élmény, amikor mindenki azt érzi, hogy egy csapat fontos és megbecsült tagja tud lenni. Egy idősödő társadalomban, netán egy olyan közösségben, ahol a szórakozási lehetőségek kissé limitáltabbak a sétafoci megoldás lehet arra, hogy továbbra is büszkén fogjuk időseink kezét.

A gyakorlás végén pirospozsgás arccal hagyták el a pályát futballistáink, volt, akinek indulnia kellett, dolga volt, de voltak páran, akik még belenéztek az NB I-es csapat edzésébe. Ahogyan sétáltunk a hátsó edzőpálya felé a beszélgetés tárgya természetesen a Bajnokok Ligája volt, hogy egyébként nagyon erős ellenfél volt a Molde, hogy ki milyen csapatot szeretne ellenfélnek kapni, hogy jó lenne élőben megnézni a meccseket. Aztán, ahogy leültünk a zöld-fehér széksorokra, a régebbi emlékek is előtörtek, hogy milyen volt Varga Zolit még azon az utolsó meccsen látni játszani, mielőtt kiment volna a válogatottal az olimpiára, hogy aztán csak hosszú, túl hosszú idő után térjen ismét haza Magyarországra. Felidéződött a rá jellemző, leírhatatlan csel, amikor a labda mellé lépett és egy kifacsart mozdulattal, mégis lezser eleganciával szinte bokából betette a labdát középre, de azzal a lábával, amelyikre az ember egyáltalán nem is számított volna.

Ahogy puffogtak a labdák, és a pályán szélsebesen sprinteltek a BL-sztárok a reggeli frissítő fuvallatok nem szűntek meg. Jöttek egyfolytában, akár a szélről beívelt Botka-beadások, megtalálták az embert, így aztán mindenki fogta a kis csomagját, és a jóleső edzést és beszélgetést követően hazafelé indult. Sok generáció ma éli meg először azt, hogy milyen is egy Bajnokok Ligája csoportkörös sorsolás, de még számukra sem adatott meg annyiszor, hogy ezt ki lehessen hagyni. És egyébként is: kell, muszáj pihenni. Ezt nem szabad elfelejteni a sétafoci kapcsán. Akkor sem, ha legalább egy órára mindenki magához vehette a futballnak ezt a kis ajándékát, az önfeledt móka elixírjét. 

Czégány Pál

A Program az Európai Unió Erasmus+ Sport Programjának támogatásával valósul meg.