Egy majdnem átlagos csütörtök reggel, a Molde elleni BL-selejtező másnapján deresedő hajú úriemberek társasága gyülekezett az FTC-MVM Népligeti Sportközpont kis műfüves pályája mellett hosszában elterülő padsoránál. A szemekből sugárzott a fiatalság, és talán némi izgalom is, hiszen hiába a több évtizedes, az életet már ismerő tapasztalat, a Fradi most mégis valami újat tudott a számukra mutatni. Igazából senki nem tudta, hogy mi lesz, milyen lesz az FTC történelmének első sétafoci-edzése.

De mi is az a sétafoci? Nos, Közép-Európában, ahogy Magyarországon is a Ferencváros révén, mostanában kezdi bontogatni szárnyait a labdarúgás ezen formája, ami azonban Nyugat-Európában már talán némi hagyományt is fel tud mutatni. A sétafoci nehézsége egyszerűségében rejlik: úgy lehet játszani, hogy közben az ember nem fut, csak sétál. A pálya természetesen kisebb, a kapuk is. De ez csak a sport része, ami mellé természetesen igen erős érvként ott szerepel az is, hogy mindezt a szabad levegőn, esőben, szélben, napsütésben űzik, mint az igazi, nagypályás labdarúgást.

Ami a sporton is túlmutat, hogy a sétafoci résztvevői közösségbe, csapatba kerülnek. A Fradi sétafoci programjára hatvanöt év feletti urak és hölgyek jelentkezhettek. Ez az a korosztály, amelynél már előfordul, hogy kevesebb baráttal rendelkezik, esetleg kevesebbet jár közösségbe, elmagányosodik. A Fradi és a sétafoci révén ezek az urak – reménykedtünk benne, de női jelentkezőnk egyelőre nem volt – újra bekerülnek egy öltözőbe, társaságba, ahol az edzések előtt, után tudnak egy jót beszélgetni, és olyan jó élményben lesz részük, ami pozitívan hathat a futballon kívüli életükre is. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a programban való részvétel egy kitételhez volt kötve: egy alapos orvosi vizsgálathoz, amit a Fradi biztosított, és a szakemberektől egy visszaigazoláshoz, hogy minden rendben van, és a jelentkező részt vehet a programban.

A sétafocit az FTC az olasz SS Lazio és a bolgár Levski Szófia csapataival közösen egy pályázat keretein belül valósítja meg. Ha a világ eseményeinek történései is lehetővé teszik, akkor idővel arra is sor kerül – a tervek szerint Bulgáriában -, hogy az FTC sétafoci csapata megmérkőzzön a Lazio és a Levski Szófia sétafoci csapataival.

De ez még odébb van, most koncentráljunk a következő lépcsőfokra: az első edzésre.
Amikor Horváth Roland és Ódor Zoltán edzők elkezdték a pályára felpakolni a bójákat egy félig bizonytalan „akkor ugye cooper teszttel kezdünk, és utána jöhetnek a sprintek” bekiabálás irányította ténylegesen a pályára a figyelmet. A szervezők bemutatkoztak a csapat tagjainak, bemutatták a szakmai stábot, amit követően végre elkezdődött a gyakorlás!

A rövid, szigorúan sétatempóban elvégzett bemelegítést követően jöhetett pár labdás gyakorlat. És ekkor a feszült, bizonyítani akaró testartásokba beleszökött valami a régi időkből. Egy igazi focista sem szégyelli a görbe a lábát. És ha az egymással szemben két sorban felálló játékosokon végignéztünk, megállapíthattuk, hogy bizony itt sokaknak van futballista múltja. Aztán, amikor ténylegesen a focira került a sor, akkor mindez igazolást is nyert: túlságosan a lábakhoz mentek a passzok, és az olykor dadogó labdák, akár a norvég hálóban a fradista gólok, nyugalmat, békét találtak maguknak századmásodpercre megpihenve a láb belsőjének ívében.

Mégis, meg kell hagyni a történelemnek: a Fradi sétafoci csapatának első edzésének első közös játékán nagyjából kettő és fél másodperccel az indító sípszót követően meg kellett állítani egy szabálytalanság miatt. Vélhetően kitalálják, hogy ugyan hiába tudta mindenki, hogy tilos futni, hiába az a sportág neve, hogy sétafoci, amikor ezek a drága fradista sportemberek ott álltak a műanyag gyepen, és amikor az edző belefújt a sípjába, és elindult a játék, hát természetes, hogy elfelejtettek mindent, és egyikük olyan sprintbe kezdett, úgy megindult a labda felé, mintha az elmúlt harminc év meg sem történt volna. A jelenetet a játékot megállító sípszó után egy olyan kuncogás, nevetés zárta le, hogy az oldalvonal mellett állva vitathatatlanul érezni lehetett: elkezdett formálódni, alakulni a csapat.

Aztán természetesen volt, akinek ez kissé magától érthetően ment, de szépen lassan mindenki ráállt a sétafoci ritmusára. Indítani nem igazán volt értelme (a leggyorsabb sétálótempónál is gyorsabbak voltak az üres területekbe belőtt kísérletek), ezért lábtól lábig járt a labda. Jöttek a gólok is, a térdig-combig érő kapu, amely azonban meglepő szélességet rejtett önmagában, olykor-olykor megrezzent egy-egy gól után.

2-2.

A zöld és fehér csapat küzdelme így fejeződött be. Hosszabbításra már nem volt idő, jöhettek a félpályáról meglőtt „büntetők”. És olykor milyen apró dolgok kellenek egy-egy hiba felfedezésére. Eddig még soha fel sem merült, hogy az edzőközpont kis műfüves pályája valamerre is lejtene. De ezen a majdnem átlagos napon, a Molde elleni BL-selejtező másnapján annyira minden kísérlet a kapu jobb oldala mellé ment, hogy sétafocistáink szemüket, lábukat, több mint félévszázados tudásukat latba vetve egyfajta hús-bőr vízmértékként megállapították: ők jól rúgják a labdát, de a pálya lejt, ezért lehet az, más magyarázat nincs rá, hogy az ötödik-hatodik kísérlet után sem született meg az első gól.

Aztán persze utat talált magának pár pettyes a megfelelő helyre, de így is csak egy csapat tudott győzni, az amelyiknek szerencsére mind tagjai vagyunk. Jólesett a víz a gyakorlás után, de valaki bemondta: a büntetők lövését követően, még akkor is, ha nyilvánvalóan és jól láthatóan minden irányba lejt a műfüves pálya, idővel csak kellene némi célzóvíz is az edzések után.

Minden más van.

Jó levegő, jó társaság, jó edzők, a mezen ott a Fradi címer, az edzések a Fradi otthonában. Csak a gyakorlás alatt elsétált mellettünk és odaköszönt Rákosi Gyula és Szokolai László. A labdába még mindig jó belerúgni, és még mindig jó az edzésekre készülődni, és az edzés után a jóleső fáradtsággal leülni a padra. Felmerül a szolid pihegés és párolgás közben valahonnan, hogy gondolni kellene az utánpótlásra is, így talán a történelemben először megfogalmazódik a sétafoci szakág U60-as, az U55-ös, és az U50-es utánpótláscsapatának gondolata is.

Ahogy eltelik pár perc, a játék amnéziája után kitisztul a fej, akkor tér vissza az ember a valóságba. Amikor mindenkinek újra eszébe jut, hogy honnan érkezett az edzésre, és hova megy majd haza, ki várja, már ki nem várja, hogy itt fáj, vagy ott fáj, és egyébként is, minden hétköznapi dolog újra előtör, ami a hétköznapjainkat jellemezni szokta.

De egy hét múlva csütörtökön délelőtt újra találkozunk, és ennél jelenleg, úgy tűnik, semmi nem fontosabb. Valahogyan ez az egy nem merült fel az edzés előtt, pedig annyira törvényszerű, magától értetődő az egész. Úgy tűnik, minden, amit fradisták csinálnak, ahhoz a világ legtermészetesebb dolgaként kapcsolódik a fanatizmus is. így edzettek ezek kiváló sportemberek is, fradistához méltó fanatizmussal.

Ők azok, akik ismeretlenként érkeztek a Népligetbe, de a Fradi első, történelmi sétafoci csapataként távoztak onnan.

Czégány Pál

A Program az Európai Unió Erasmus+ Sport Programjának támogatásával valósul meg.