A sétafoci edzései olyan jók, hogy semmi nem tudja elrontani őket. Sem egy, sem két zavaró tényező, amilyen lehet mondjuk az egyre hidegebb időjárás, az itt-ott fájó végtagok, az ember úgy érzi, hogy mégis érdemes elindulni a pálya felé, nem csak annak ellenére, hogy ott majd futni – elnézést, sétálni… - kell, lőni kell. Oda, ahol zajlik egy minimális test a test elleni küzdelem, ahol, ha máséval nem is, de önmagunk testével akkor is meg kell küzdenünk. A lendület, a gravitáció és a fejünkben megfogalmazott úti cél összessége ezzel kapcsolatosan egészen ismerős, régi-új emlékeket idéz fel - de hát az ember az ilyen esetekre való tekintettel tanult meg a maga módján biztonságosan elesni, majd felpattanni a földről.  

Ugyan még csak harmadszorra gyűltünk össze az FTC főhadiszállásán, mégis egyre jobb minden. Az erőnlét, a morál, a csapatszellem. Egyre ismerősebbek az arcok, a nevek. Egyre jellemzőbb az a kép, ha végignézünk egy ferencvárosi sétafocistán, hogy a Fradi címer felett, de még a deres hajzat alatt kitűnik két mosolygó szem, és egy nagy elégedett, ám némi zsiványságot önmagában hordozó vigyor. Sehol semmi kényszeredettség, öröm ez, valami olyasmi, ami összefügg azzal, amikor boldogságot tud adni a Népliget sárguló fakoronáinak látványa, vagy éppen az, amikor délutánonként ezek alatt a koronák alatt a jövő királyai besétálnak, a hat-hét éves úszók, a kis tornászok, a Rebrovot leső futballistanebulók, az ifjú fradisták, vagy csak így simán: a fradisták. 

Amikor az avarba lehullt ropogós levélszőnyeg üvegként törik a talpunk alatt, azt is mondja, hogy irány a sátor óvó melege. Nincs olyan csont, aminek ne esne jobban a szélvédett hely, és nincs is ezen mit szégyellni, már nyolc napja október van. A sétafocista legények tehát azon a műfüves pályán gyülekeztek, ami fölé egy masszív, robosztus sátort építettek: nyáron, a legnagyobb kánikulában felhúzzák a sátor oldalait, hogy levegőzzön, ilyenkor a legkisebbek itt gyakorolnak. Télen pedig aki csak tud. Most tehát nem a legfiatalabbak, hanem a legtapasztaltabbak készültek harmadik edzésükre, amikor némileg váratlanul az ajtó kinyílt és belépett rajta Tokmac Chol Nguen. 

Ő volt a mai meglepetés. Az első találkozásunkkor nem volt választásunk, a sétafocistáknak az orvosokat kellett bemutatni, az volt az ajándék, hiszen ne feledjük: a sétafoci egyetlen alapfeltétele az, hogy a szakemberek a kötelező vizsgálatokat kielemezve azt mondják, lehet sportolni, nincs testi akadálya a mozgásnak. A második gyakorláson már élő legendánk, a VVK-győztes csapat klasszisa, Rákosi Gyula látogatott el a műfüves pálya mellé, hogy aztán jelenlétével arra sarkalja a pályán sportolókat, hogy szinte futva sétáljanak, hogy ők érjék el a labdát, hogy ők rúgják be a gólt. És hogy persze ezt a Rákosi Gyula, a legenda is lássa. 

Lám, a tisztelet kivívása nem korfüggő. Tokmac még csak 26 éves, mégis sokat látott sétafocistáink tapsviharban törtek ki, amikor meglátták, hogy norvég támadónk szabadidejéből nem sajnálva egy kis időt, ellátogatott és belenézett örökifjú fiaink edzésébe. Játékosaink azonnal körbeállták játékosunkat, volt egy kis minimális kérdezz-felelek, amiből kiderült, hogy „Toki” remekül érzi magát klubunknál, otthonra talált nálunk, hogy október végére várják párjával a kisfiúkat, és ez is nagyon sokat számít, hogy a Ferencvárosnál válik édesapa belőle, hamarosan jön a baba. Erre újabb tapsvihar tört ki, sokan már nem csak édesapák, hanem nagypapák a csapatból, tudják, micsoda értéke van a gyereknek, és hogy talán soha nem lesz annyira fontos az életben, mint hogy a legfiatalabb generációknak lehetőséget biztosítsunk arra, hogy jobban éljenek annál, mint ahogyan az a számunkra megadatott. 

Ezt követően félkörívben álltak fel a sétafocisták Tokmac-kal szemben, aki így egyszerre passzolgathatott 11 emberrel. Talán nem haragszanak meg a sétafocisták, ha eláruljuk, úgy tekintettek Tokmacra, mint egy bálványra. Mindenki csak egyet akart neki passzolni, és mindenki csak egyszer akarta azt, hogy a norvég támadótól kapja meg a labdát. Aztán a nagy csodálkozásban valakinek leesett, hogy ha valamikor, akkor a sétafociban van esélyük még Tokmac ellen is, hiszen sprintelhet akármennyire is gyorsan, ebben a körben ezért semmi más nem jár csak egy hangos sípszó, és az, hogy az addigra már bizonyára kuncogó ellenfélnek átadják a labdát a megítélt szabadrúgás elvégzésének céljából. Szóval, a dörzsöltebbek invitálták Tokmacot egy kis játékra, de lévén, a szakmai stáb már két edzést beleölt a megfelelő taktikai mozgások kialakításába, egy külsős, mire felvette volna sétafocistáink ritmusát, csak összezavarta volna a fejeket, így a csapat sikeres szakmai felkészítése érdekében „Toki” a palánk mögül szorított. Végülis a legutóbbi gyakorlást követően, amikor sétafocistáink ellátogattak az NB I-es csapat edzésére, akkor ők is leültek a lelátóra, és nem jelentkeztek Rebrov mesternél egy kis extra penzumért.  

Norvég játékosunk ugyanolyan nyitottan állt hozzá a sétafocihoz, ahogyan a második edzésen a komplett NB I-es csapat, akik tapssal, ujjongással adtak hangot elismerésüknek, amikor elhaladva a sétafocis edzés mellett elcsíptek egy gólt. Ugyan norvég támadónk akkor is elismerően bólogatott, amikor a program kapcsán a sétafoci sportjának szabályait meséltük el neki, de igazán akkor ámult el, amikor rávilágítottunk: csapatunk kialakításának az is a célja, hogy a résztvevők társaságban legyenek, új barátokat szerezzenek, ne csak testileg, hanem lelkileg is feltöltődjenek a gyakorlás végére. És ez az a pont, amikor el kell árulnunk – mert ezt addig nem vertük különösebben nagy dobra -, hogy a sátras műfüves pálya bizony nagyobb, mint a szabadtéri kis műfüves pálya. Ez azt is jelenti, hogy – miután elköszöntünk és megköszöntük Tokmacnak, hogy ellátogatott, és picit beszélgetett, játszott a játékosokkal -, a technikai, bójás gyakorlatokat, majd az egyre komplexebb kapuralövési feladatokat követő játék végére alaposan elfáradtak a futballisták. Nem csoda, mert az egymás elleni játék egyre több szépséget hordoz magában. Jobbak a technikai megoldások, a mozgáskoordináció sokaknál észrevehetőbben rendezettebbé vált, gyorsabb a játék, mindenki kezdi megtalálni a helyét a pályán, és az is látványos, hogy egyre jobban kialakul a kapcsolat a gyakorlást mindvégig kézben tartó és remekül irányító Horváth Roland-Ódor Zoltán edzőpáros és a játékosok között. 

A sétafociban is érvényes az a megállapítás, hogy „vagy a labda, vagy a baba”. Amikor valaki ezt egy helyzetnél felemlíti, akkor más bemondja: „még jó, hogy ezt a Tokmac nem hallotta”. A játék végén jöhettek a büntetőlövések. Nos, ha valaki egyszer bizonytalan abban a kérdésben, hogy lejt-e, egyenes-e a műfüves pályája, vagy sem, akkor bátran tárcsázza a Fradi sétafocicsapatának telefonszámát, megyünk és pár lövés után kiderítjük. Mivel a sátras műfüves pályán végrehajtott kísérletek közül talán egy-két labda kerülte el a kaput, ezért kiderült, hogy a benti pályával semmiféle gond nincs. A kintivel kapcsolatosan ugyan még vannak kételyek, de ha így fejlődik a csapat, tavaszra talán az a pálya is kiegyenesedik. Reméljük, addigra Tokmac már édesapaként túl lesz egy fantasztikusan sikeres Bajnokok Ligája csoportkörös szereplésen, a Népligetbe majd ugyanúgy járnak az apák, papák, a sétafocisták edzeni, ahogyan immár megtették azt három alkalommal, és hogy nem csak egyedül jönnek, hanem eljönnek majd a mamák is, a sétafocicsapatba ugyanis hatvanöt év felett mindenki jelentkezhet nemtől függetlenül. 

Alakul, formálódik tehát a brigád, mindenki azon van, hogy ne csak jól érezze magát, hanem úgy képviselje a Ferencvárost, ahogyan azt elvárja a Fradi Család.  

Czégány Pál

A Program az Európai Unió Erasmus+ Sport Programjának támogatásával valósul meg.