A Sportszülői Mentorprogram előző részében a női akadémia egyéni képzője, Rózant János a tanítás lélektanáról mesélt nekünk, míg ezúttal az edzőként és szülőként gyakran előkerülő hibák kerültek szóba.

Két nagy tévút, amire edzőként és szülőként tévedhetünk.

Sajnos az edzői szakmában van egy nagy tévút, amit nehéz észrevenni. És ha ezen járunk, akkor sajnos a valódi lehetőségeink csekély részét tudjuk kihozni magunkból, csapatunkból és sajnos játékosainkból is. Ugyanakkor ez nem csak az edzői munkásságunkra igaz. Szülőként is érdemes elgondolkodni ezen a két nagy tévúton. Az első tévút nem más, mint amikor tévedhetetlennek hisszük magunkat! (Én majd tudom mi kell neki...) Megmondom őszintén, hogy én is jártam ezen az úton, de szerencsére hamar lejöttem róla. Ennek a tévútnak mindig az a lényege, hogy a játékosok egyénisége teljesen lényegtelen, sőt legtöbbször le is van tiltva. Ebben az esetben úgy vagyunk vele, hogy mi majd tudjuk mi a jó a játékosnak. Ő ne csináljon mást, ne legyen önmaga, majd mi megmondjuk neki, hogy mit tegyen. Sosem kérdezzük meg játékosunkat, gyermekünket, hogy ő mit szeretne, ő hogyan látja jónak. Mi majd mondjuk mit csináljon és akkor az úgy jó lesz. Legalábbis szerintünk...

Ezzel sajnos csak az a baj, hogy legyilkoljuk az egyéniségét akár már 10 éves kora előtt is, és soha nem futja be azt az ívet, mint amire hivatott.

Hogyan lehet tönkretenni akár a jövő aranylabdását is?

Azzal, ha őt sosem kérdezzük meg, hogy ő mit szeretne vagy nem adunk neki szabadságot az önkifejezésre. De az ilyen mondatokkal is ugyanezt tesszük edzőként: „Ne cselezz! Csak az egyszerűt! Ne szórakozz! Ne színezd! Passzolj! Egy-két érintővel játssz! Azt csináld, amit mondok! Ne kreatívoskodj! Stb, stb.” Sajnos ezeknek a mondatoknak végeredményben egyetlen egy üzenete van. NE LÉGY ÖNMAGAD!  Pontosan ezek azok a mondatok, amik minden egyéniséget megölnek. Talán itt egy pillanatra érdemes elgondolkodnunk, hogy hány évtizede nincs világklasszis játékosegyéniségünk és ennek mik az okai. Évtizedek óta nem született egy zseni se? Vagy esetleg nem tudott kibontakozni a lekorlátozó edzések miatt? Régen a grundon nem volt gond a szabadság megélésével és ennek következményeként ki tudott bontakozni az egyéniség. Vajon manapság miért nem? Költői kérdésként hagyom itt ezt a gondolatot…

Hogyan lehetne egy játékos bátor és bevállalós, kreatív, ha sohasem lehetett önmaga? Sohasem merülhetett úgy igazán bele a saját világába így egyértelmű, hogy az a csoda, ami benne van, soha nem is tud a felszínre jönni. A „Ne légy önmagad!” tiltással pontosan a legfontosabbat öljük ki a játékosokból. A hajtóerőt, ami a játék iránt érzet szeretet és az ebből jövő önkifejezés. Ami nyilvánvalóan az önmegvalósítás nélkülözhetetlen alapja. Nem mindegy, hogy: A játékos szabad, és azt csinálja amit szeret, vagy amikor az edző mondja meg, hogy mit kell csinálni és esetleg ezt szeretheti.

Nekem az segített a helyes útra térni, hogy egyszerűen elkezdtem a jót keresni a játékosaimban a rossz helyett. Nem a hibáikra figyeltem elsősorban, hanem a jó szándékaikra és megoldásaikra. Azóta elsősorban mindig a jót emelem ki a játékosok megoldásaiban és csak másodsorban teszek javaslatot arra, hogyan lehetne jobb az amit esetleg elrontottak. Ez a sorrend hihetetlen fontos, ezzel a játékosok először mindig dicséretet és biztatást kapnak és ennek hatásaként még többet akarnak mutatni magukból. Hiszen még több dicséretet akarnak kapni.

Ellenben ha mindig csak a hibát veszem észre, mindig csak javítok, a játékosok igen hamar azt fogják érezni, hogy ők rosszak. Hiszen mindig csak a hibát mondom nekik. Ennek eredményeként hamar be fognak zárni és nem vállalkoznak az edzéseken és a meccseken. Mert nem akarják folyamatosan azt hallani, hogy ők miért rosszak vagy miért nem elég jók. Igen egyszerű a képlet! És ez a gondolat nem csak az edzői hivatásban kulcskérdés, ugyanúgy fontos szülőként is! Ha a szülő mindig a rosszat veszi észre a gyerekeiben, akkor később azt fogja tapasztalni, hogy egyre kevesebbet beszélget vele a gyereke és nem akar az életéből sokat mutatni a szülőnek. Nem fog tanácsokat kérni. Akár el is hidegülhet a szülőktől. Szóval igen fontos ez a kiindulópont!  Mit látunk először a játékosainkon? A jót, vagy a rosszat? Ez egyszerűen csak döntés kérdése és csakis rajtunk múlik!

Az egyikkel kibontakoztatunk egy egyéniséget, a másikkal meg bazárjuk és sohasem lesz az, mint aki lehetne. Túl szép a labdarúgásunk és túl kreatívak ahhoz a játékosaink, hogy csak a hibáikat vegyük észre. Keressük meg bennük a jót és buzdítsuk őket arra, hogy az önkifejezés csodáját minél többször éljék át. Ráadásul ha alapvetően a jó dolgokra figyelünk, akkor mi is jobban fogjuk magunkat érezni a bőrünkben.

A másik nagy veszély, amikor mi magunkat hisszük a Teremtőnek! (Nélkülem ő nem lenne, én vagyok a király...) Ennek sablonszövegei: „Én neveltem ki őt! Én csináltam belőle játékost! Én tanítottam meg mindenre! Nem mi neveljük ki a játékosokat! Mi csak segítünk nekik!

A játékosoknak mi csak segíthetünk, hogy a bennük rejlő lehetőségeket és a saját egyéniségüket kibontakoztassák. De ezt nem mi oldjuk meg, ebben mi csak segíteni tudunk a szülőkkel együtt, és ez nem csak a futballpályán igaz, de az egész életre nézve is! Nagyon veszélyes játék arra vágyni edzőként, hogy ÉN neveljek ki egy nagyon jó játékost, vagy hogy ÉN miattam lett belőle jó játékos.

Ahogy ez a gondolat az edzőé lesz, úgy már le is szakadt önmagáról és csak egoból dolgozik tovább, nem az őszinte alkotási vágy miatt. A játékosok kibontakoztatásához az edzőnek kell a játékosra hangolódnia és nem fordítva!

A játékosból jövő szándékokat és érzéseket kell tudnunk átélni és segítenünk nekik abban, hogy ezt megéljék és kibontakoztassák a pályán a mozdulataikkal, mozgásukkal. Ez az edzők feladata és nem a saját akaratuk ráerőltetése a játékosokra. Ha az edző egoból indul ki és ő akarja kinevelni a játékost, akkor máris a saját gondolatai után megy és nem hangolódik a játékos egyéniségére. Jó eséllyel az lesz az út, hogy az edző a saját világképét erőlteti a játékosokra. Innentől kezdve máris nem egyéniség kibontakoztatásról beszélünk. A játékosokat mi csak segíteni tudjuk abban, hogy saját magukat megéljék a pályán és ez harmóniába kerüljön az adott klub filozófiájával és az adott csapat érdekeivel. De nem mi neveljük ki őket! A tudás ott van bennük, mi csak kibontakoztatni tudjuk ezt a tudást!

Az „Én nevelem, vagy Én neveltem ki!” edzői gondolat más rosszfolyamatokat is beindít.

Jó eséllyel oda vezet, hogy a többi edzőben csak az ellenfelet fogom látni, vagy egyszerűen többre tartom magam majd náluk. Mind a kettőnek az a vége, hogy megszűnik a valódi nyílt társalgás az edzők között és garantáltan megreked a tudás a felekben. Így nem hozhatják ki az edzők önmagukból azt, ami bennük lenne. Ha elég sokan követik ezt a példát, akkor gyakorlatilag országos szinten sem lesz összetartás az edzői társadalomban és ezzel együtt nyílt, őszinte szakmai kommunikáció sem. Ehelyett a jónak vélt gondolatok rejtegetése és a másik sikere iránti irigykedés marad. Véleményem szerint ez a folyamat ugyanúgy meg tud jelenítődni a szülői felfogásban is. A vége az, hogy a gyerekem osztálytársaiban, csapattársaiban, vagy más szülőkben a rosszat látom és nem kívánom a sikereiket. Az elért eredményeket pedig igyekszem lehúzni. Csak remélni merem, hogy nem tartunk még itt, és nem is fogunk... A labdarúgás gyönyörű szakma! Ez nem is lehet munka, ez nem lehet teher. Ez csakis a hivatásunk lehet.

Élvezzünk ki minden pillanatot, engedjük kiteljesedni a játékosainkat és csodáljuk meg azt, hogy mennyire zseniálisak.

A jó és a szép folyamatosan jelen van, csakis rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e! Lássuk meg a jót és a szépet a játékosainkban, a szüleikben és a kollégáinkban is. Enélkül sosem leszünk sem mi, sem gyerekeink azon az úton, ami ki tudna teljesíteni minket.