Az első részben Lázár Pál, az Elit Program csoportvezetője foglalta össze, hogy mi is valójában ez a program, és azon belül a sportszülői mentorprogramunk. A második részben Halas Eszter női akadémiánk sport-specifikus dietetikai szakember sorait olvashattuk a sporttáplálkozás fontosságáról. Ezután a mentális felkészítés fontosságát emeltük ki Csigi Eszter és Hajdú Anna segítségével, majd Rózant János, az akadémia egyéni labdarúgó képzőjének írását ismertettük. Az ötödik témánk az erőnléti edzésekről szólt, ezt Göblyös Dávid mutatta be nekünk, majd Jákri Orsolya masszőr osztotta meg velünk gondolatait. A 7. részben a meccsnapi táplálkozási stratégiáról írt Halas Eszter. Nyolcadik témánkat Szabó András, az akadémia élettani csoportvezetője mutatta be. A sorozat 9. részében Rózant János írását ismertetjük a tanítás lélektanáról!

„Évekkel ezelőtt felvetődött a kérdés bennem, hogy miért nem kell fegyelmeznünk senkit a foglalkozásainkon? Az utolsó fegyelmezésem már több mint három és fél éve lehetett, de manapság nem kell egyáltalán. A válasz másfél éve tisztult le teljesen számomra. Arra jöttem rá, hogy igazából feltétel nélkül szeretem a játékosaimat!

Nem teszek eléjük feltételeket, nem akkor lesznek jó játékosok vagy emberek a szememben, ha ezt és ezt csinálják az edzéseken és a meccseken. Mindegyikőjüket elfogadom olyannak, amilyenek, illetve mindannyiukban a jót látom meg a rossz helyett, és ezt teljes szívemből tudom adni számukra. Ez olyannyira igaz, hogy igazából hibát sem javítok az edzéseinken, csupán javaslatokat, ajánlásokat teszek. Próbálom őket emelni és nem pedig lenyomni, hogy az én világnézetemnek feleljenek meg. Azt akarom, hogy kibontakozzon az egyéniségük.

A különböző helyzetek oktatásánál elmagyarázom, hogy hogyan, milyen eszközökkel tudnak a lehető legtöbb időt és teret nyerni. Elmagyarázom, hogy hogyan tudják úgy alakítani a játékot, ami nekik a legjobb, elmagyarázom azt is, hogy milyen technika alkalmazásával járnak a legnagyobb valószínűséggel sikerrel, illetve mindennek a szépségét is bemutatom nekik.

Amikor begyakorlunk pár megoldást egy-egy játékhelyzetre és mindezt élesben is kipróbáljuk, akkor nem várom el, hogy azt csinálják, amit kérek. Nem várok el semmi kötelezőt, csakis azt, hogy önmagukat adják. Én erre kapcsolódok rá, és próbálok nekik abban segíteni, hogy ami belőlük jön, azt sikeresebben tudják használni.

A fegyelmezés részre visszatérve.

Azt figyeltem meg, hogy ha nem akarom mindenáron lekorlátozni a játékosaimat rengeteg felesleges szabállyal (pl. Maradj csendben! Csak így csinálhatod! Ne hülyéskedj! Ne pattogtasd! Figyelj már! Csak az egyszerűt! Max. egy-két érintő!) nagyrészt abból a célból, hogy nekem, mint edzőnek könnyebb legyen a dolgom, vagy, hogy kívülről nézve jobbnak tűnjön az edzés, akkor egyáltalán nem is kell fegyelmezni. Saját tapasztalatomból írom a példamondatokat és hogy miért szóltak nagyrészt ezek, hiszen régen sokat használtam őket. Elsőre ellentmondásosnak tűnhet, de nekem működik! Ha nem akarok mindenre alkotni valami szabályt, hanem csupán egy keretet határozok meg, amin belül a játékosok azt csinálnak, amit akarnak, akkor lényegében többé nem kell fegyelmeznünk.

És hogy mi ez a keret?

Ez maga a szeretet. Hiszen a játékosoknak bemutatom, hogy mit szeretek ebben a játékban, kihozom belőlük azt, amit ők szeretnek benne, és lényegében egy jókedvű, szeretetteljes légkört alakítunk ki azzal, hogy feltétel nélkül elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, és a jót keressük bennük. Valljuk, hogy a labdarúgás művészet, önkifejezés. Egyelőre nem látom, hogy annál jobban hogyan lehet segíteni az egyéniségek kibontakoztatását, minthogy megengedjük nekik, hogy önmaguk lehessenek és a bennük rejlő művészt fejleszthessék, illetve szakmai és lelki támpontokat, ajánlásokat adunk. Úgy hiszem a kellő alkotói szabadságot megadjuk nekik a kibontakozáshoz. Enélkül nem jöhet létre egyéniség kibontakoztatás. Kulcskérdés, hogy a játékosaimat támogassam, a jót keressem bennük és ne a rosszat! Az első kinyit, a másik bezár fontos ajtókat, amik a sikeres jövőbe vezetnének.

A cikk elején említettem, hogy kb. három és fél éve kellett utoljára fegyelmeznem. Valószínűleg nem az akkori játékos hibája volt ez, hanem nekem kellett még sokat tanulnom.

Ahogy egyre jobban gondolkodtam, hogy miért nem kell fegyelmeznünk a játékosainkat, egyre jobban zavart, hogy nem tudom, nem érzem igazán a pontos választ.

Éppen ezért elsőnek megkérdeztem a 12-14 éves kor közötti játékosainkat az egyik edzésen:

Én: „Srácok! Szoktak titeket fegyelmezni?”
Játékosok: Mindannyian bólogatnak és igeneznek.
Én: „Miért nem kell titeket fegyelmeznem, miért nem kell rátok szólnom?”
Játékosok: „Mert nem szólsz ránk és dicsérsz minket!”
Kifejtették, hogy sokszor a rossz megoldásaikat veszik észre és ezeket emelik ki. Rájuk szólnak, de a jó megoldásokat nem szokták a legtöbbször kiemelni.
Én: „Ezt mind értem, de akkor is. Miért nem kell rátok szólnom? Miért van az, hogy amikor szeretném, hogy figyeljetek, akkor figyeltek, ha szeretném, hogy beleadjatok mindent a feladatokba, akkor ezt is megteszitek?”
Játékosok: A válaszok itt arról szóltak, hogy nem kell félniük a leszidástól és bátran önmaguk lehetnek.

Ugyanezeket a kérdéseket feltettem a 9-11 éves játékosoknak is, ahol szintén ezek a válaszok jöttek.

Volt olyan játékosom, aki rossz gyereknek volt kikiáltva, és még az is előfordult, hogy verekedett vagy rugdosódott a csapattársaival.

Amikor megismertem és elkezdtük az edzéseket, akkor éreztem rajta, hogy ő akar a legjobb lenni, és nem szereti, ha valakinek jobban sikerül egy feladat. Ha másnak jobban ment, akkor előfordult, hogy keményen odalépett, vagy odaszólogatott. Ha túl keményre sikerült egy-egy belépője, amin lehetett érezni, hogy a fájdalom okozása volt a fő cél, akkor odahívtam őket és beszéltem velük egy kicsit. Ezeknél a beszélgetéseknél fontos, hogy „Ne, Nem” szóval semmiképp nem kezdhetek, sőt alapból mindenféle tiltást hanyagolok. Soha nem voltam mérges erre a srácra, miért is lettem volna? Hiszen ő csak a legjobb akart lenni. Kedvesen, szeretetteljesen tudtam mindig is szólni ilyenkor is hozzájuk, ezzel is nyugalmat próbáltam sugározni. Volt, hogy azt emeltem ki, hogy mennyire jó, hogy ennyire szeretne a legjobb lenni és ez példaértékű. De olyan is volt, hogy azt emeltem ki, hogy azzal amit ő használt „odalépési technikát” a mérkőzéseken tekintélyt tud szerezni önmagának; csupán arra figyeljen, hogy ne okozzon ezzel sérülést. A lényeg, hogy a jót láttam meg benne és ezt ki is emeltem. Elfogadtam őt olyannak, amilyen. Ezek után megkértem, hogy vigyázzon a társaira, hiszen ha most mindenkit agyonrúg, akkor ha majd felnőtt válogatott lesz kikkel fog játszani? Vagy valami hasonló, laza stílusban kértem, hogy ne okozzon fájdalmat másoknak. Idővel a direkt fájdalmat okozó belépések eltűntek és azóta sem volt vele gond.

Egyszer megkérdeztem tőle, amikor négyszemközt voltunk, hogy szerinte tényleg egy rossz gyerek-e? Tettem ezt úgy, hogy már az edzéseinken nem volt vele gond, de pl. a suliban sokszor rossz gyereknek minősítették. Azt válaszolta, hogy szerinte ő nem egy rossz gyerek, mert ő sohasem akar rosszat tenni. Erre megkérdeztem, hogy a mi edzéseinken miért nem kell őt fegyelmezni? Miért nem rosszalkodik? Erre azt válaszolta, hogy azért, mert itt önmaga lehet és biztatjuk is erre.

Egy másik, 10 éves kisfiúnál hasonló dolgokat figyeltünk meg.

Amellett, hogy ő is rugdosta, lökdöste azokat, akik felvették vele a versenyt, beszólogatott és próbálta őket lehúzni, emellett, ha olyan feladat volt, ami nem ment neki, akkor a földre esett és sírni kezdett a feladat közepén. Hiába próbáltuk biztatni, hogy álljon fel és próbálja meg, csak azért se tette. Amikor a társait bántotta hasonló módon jártunk el, mint az előző fiúnál, plusz külön is beszélgettünk vele az edzések után. Azt tudni kell erről a srácról, hogy rendkívül jól és sokat cselez, ami nyilván magával hozza azt is, hogy a meccsein sokszor megrúgják. Ezt egyébként nehezen viseli. Volt, hogy egy vele megtörtént esetet kérdeztem tőle, ahol őt rúgták meg. Megkérdeztem, hogy hogy esett az neki? Átéreztettem vele, hogy hogyan élte meg, mit érzett fizikailag és mit érzett a lelkében. Ezután felismertettem vele a tényt, hogy bizony amikor ő bántja a társait, akkor ők is így éreznek. De olyan is volt, hogy kifejtettem neki, hogy annál nagyobb ajándékot nem is kaphatott volna az élettől, minthogy az edzésen vagy éppen a meccseken ugyanolyan, vagy jobb tudású játékosokkal találkozik, hiszen pont ez a garancia a fejlődésére. Ugyanis, ha mindenkit simán kicselezne, akkor soha nem találkozna erős ellenfelekkel, és így nem is készülhet fel a világ legjobb játékosai ellen, akikkel később találkozhat. Amikor az edzés közepén kifeküdt és kijelentette, hogy nem csinál semmit, vagy éppen sírt, akkor először nehezen éltem meg én is. Először nyilván arra gondoltam, hogy azok a szülők, akik nézik az edzést, vagy egy szívtelen embernek tekintenek, aki nem segít a síró gyermeken, vagy egy baromnak, aki hagyja, hogy fegyelmezetlenek legyenek a játékosok. De itt is elfogadó maradtam. Elfogadtam, hogy ő a kérés ellenére nem akar semmit csinálni. Mivel az első időkben a feladat közepéről sem akart kijönni, így a többieknek azt mondtam, hogy: „Király! Már éppen elég jól megy nektek a feladat ahhoz, hogy legyen egy fekvő védő is benne!” és tovább csináltuk.

Természetesen az ilyen edzések után mindig megkérdeztük, hogy mi zajlott le benne? Nyitottam felé és őszintén érdekelt, hogy mit érez ilyenkor. Ezeknek a beszélgetéseknek a végén mindig elmondtam neki, hogy: „Szeretném, hogy tudd, melletted vagyok és szeretnék Neked segíteni és segíteni is fogok! Ha úgy érzed tudok segíteni, szólj bátran!” És szép lassan elkezdett változni a dolog. Már az összeesések után kijött a feladat közepéről és egy pár perc után folytatta. Később már ott tartunk, hogy két hónap alatt egy összezuhanása volt, így fokozatos javulást éreztünk.

Sok lehetőségünk van segíteni a játékosainknak, és bizonyára a legtöbb kolléga is használ az ilyen estekre hasonló, vagy jobb praktikákat. Nekünk eddig a feltétel nélküli szeretet jött be. Amit úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az egymásért élés filozófiájának a magja. Vagyis mindig megpróbálok a másiknak többet adni, mint amit ő tud nekem. Még akkor is, ha a másik ártani akart nekem. A nagy kérdés az, hogy ezt meg akarjuk-e, és megtudjuk-e élni? A másikat lenyomom, vagy emelem?

Te melyik utat választod a hétköznapjaid során?”