Kilenc hónapja, egy újabb, fájó kudarccal zárult Bajnokok Ligája-selejtező után fogadta el a felkérést, és lett női labdarúgócsapatunk vezetőedzője Albert Flórián. A szakember számára nem csak az jelentett nehézséget női együttesünk élén, hogy egy ilyen élmény után kellett megkezdeni a közös munkát, de az is, hogy pályafutása során a mostani az első alkalom, hogy női csapattal dolgozik, illetve a rengeteg távozó, az alapjaiban átalakuló játékoskeret, és egy szinte példátlan sérüléshullám is nem várt akadályokat gördített a tréner és csapata elé a bajnoki cím megvédése felé vezető úton. De végül a Fradi-szív és a csapategység győzött, a Groupama Aréna gyepén a Fradi játékosai emelhették a magasba a bajnoknak járó trófeát, és jöhet az újabb, ennél a csapatnál különös jelentőséggel bíró kihívás, az UEFA Női Bajnokok Ligája selejtezője. Az első kilenc hónap „hullámvasútjáról”, a bajnoki döntő és a csapatépítés kulisszatitkairól, a BL-selejtezővel kapcsolatos teherről, és a személyes, családi vonatkozásokról is beszélgettünk az Albert Flóriánnal készült nagyinterjúban.

- Kezdjük a közepébe vágva, egy kicsit személyesebb kérdéssel! A kinevezésed után egy interjúban meséltél róla, hogy jártál édesapádnál a temetőben, és „megbeszélted” vele a dolgot. Most, a bajnoki cím után is jártál nála?
- Minden héten járunk a temetőbe, a nővéremmel, Magdival felosztjuk, hogy melyik héten ki megy, és a jeles napokon pedig megyünk együtt is. A kinevezésem előtti alkalom is egy ilyen különleges látogatás volt. Szerintem természetes, hogy a kapocs soha nem múlt el köztem és édesapám között, a halála után sem, és nem is fog elmúlni. Amikor a férfi csapat bajnok lett, és kötötték a sálat apám szobrának a nyakába, akkor is azon gondolkodtam, vajon ő most mit gondolna. De szinte mindenkinek van a szüleivel egy hasonló kapocs, még akkor is, ha már eltávoztak ebből a világból. Nekünk is van a nappaliban egy fotó édesapámról, a kisebbik gyerekemmel a nyakában. Amikor odanézek, mindig olyan érzésem van, mintha ő is nézne, és üzenne valamit. De mondom, szerintem ez természetes, én nem szeretem ezt nagy dobra verni, mert nem azért megyek a temetőbe, hogy utána elmondhassam, az én apukám az Aranylabdás legenda, és én az ő fia vagyok. A mai napig megkapom sok helyről, hogy a kis Flóri, pedig 57 éves leszek nemsokára. A kis Flóri most már a fiam, sőt, talán hamarosan már az unokám lesz az. Egész életemben küzdöttem azért, hogy a saját tetteim miatt is elismerjenek, sokan azt hiszik, nekem könnyű, kikövezett utam volt – hát, azért fiatalon cseréltem volna egy-két játékossal. Néha még a mai napig előjön ez, és persze, egy szempontból ez egy édes teher, mert büszkeséggel tölt el, hogy ki az édesapám, és mit ért el, más szempontból pedig egy nehézség. De talán lassan mindenki elfogadja, hogy bár egy család vagyunk, de két különböző ember. Remélem, hogy akár ez a siker is segíthet ebben.

- Ha most ránéznél arra a bizonyos képre a nappalitokban, mit súg a szíved, mit üzenne édesapád?
- A képen egy nagy mosollyal látható, aki ismerte, az tudja, hogy ez mindig jellemző volt rá, mosolygós, intelligens, életvidám ember volt. Ezt igyekeztem átvenni tőle, de a bajnoki döntő első meccse után, mondanom sem kell, azért ez nem volt bennem. Sőt, két napig aludni sem tudtam, olyan feszültség volt bennem. Aztán amikor meglett a győzelem, hazaértem, és feltettem a polcra az aranyérmet, ránéztem a képre, és úgy láttam, mintha egy picit feljebb kúszott volna apukám arcán a mosoly. Ez talán mindent elmond…

- Megkönnyebbültél?
- Mondhatjuk, hogy igen. Tudjuk, hogy a Fradinál minden sportágban mindenkin nagy a nyomás, hiszen egyetlen cél lebeghet csak a szemünk előtt, bajnokságot kell nyerni.

- Ezt a nyomást pedig a ti esetetekben még tovább fokozta, hogy nagyon nem volt ez egy egyszerű menet, semmilyen szempontból…
- Abszolút nem volt az. Kilenc hónapja vagyok a női csapat vezetőedzője, ez kilenc nagyon intenzív, és nem várt nehézségekkel teli hónap volt. Az elején óriási boldogság volt bennem, egy nagyon jó csapatot vettem át, tudtam, hogy egy működő közösségről van szó, tele válogatott játékosokkal, nagy értékekkel. Aztán jöttek hullámvölgyek, mélypontok, aggodalmak. Nagyon nehéz dolog volt, amikor januárban szinte egyszerre eligazolt nyolc játékosom, akik között bőven voltak válogatottak, meghatározó emberek. Ha megnézzük a bajnoki döntő meccseit, összesen 2-3 olyan játékos lépett pályára, aki tavaly is játszott.

- Hogyan sikerült kezelned ezeket a hullámvölgyeket, mélypontokat?
- Először is, van egy fantasztikus stábom, akiknek egytől egyig nagyon sokat köszönhetek, az ő munkájuk nélkül ez nem sikerülhetett volna. Illetve természetesen köszönettel tartozom a klub vezetésének is, akik végig bíztak bennem, akkor is, amikor a legnehezebb időszakokat éltük át a csapattal. Nyilván valahogy meg kellett próbálnunk pótolni a távozókat. Tudtuk, hogy Soroksáron, a második csapatunknál van két saját nevelésű fiatal, akikre akár már számíthatunk is. Ugyan a ballábas Gégény Petra még csak 15 éves, Bozsik Linett pedig az U17-es válogatott csapatkapitánya, így persze valamennyire kényszerű döntés is volt az, hogy őket csatasorba állítjuk, de muszáj volt, ők pedig tényleg nagyon nagy ígéretek, és bár még nem teljesen érettek a felnőtt futballra, meg is hálálták a bizalmat. Itt lehet még megemlíteni Túróczy Annát is, aki nagyjából egyéves súlyos sérülésből felépülve rögtön bekerült a mélyvízbe. Rajtuk kívül is van a keretben sok fiatal, és mivel a menetrend alakulása miatt sokszor egybeesett az U19-es és a felnőtt bajnoki, gyakran megesett, hogy hiába vittem fel játékosokat az utánpótlásból a felnőttbe, vissza kellett adnom őket, hogy az U19-es csapatunk ki tudjon állni, és végül ők is meg tudják nyerni a bajnokságukat. Emellett persze az sem volt a csapatépítés segítségére, hogy akár a felnőtt, akár az utánpótlás válogatottaknál hosszú, közel kéthetes összetartásokat terveztek be a szezon kellős közepén. Volt, hogy tíz napon keresztül nyolc embernek tartottam edzést. Az sokat segített, hogy nagyon jól sikerült a februári mezőkövesdi edzőtáborunk, ott már lehetett látni, hogy van tartás a játékosokban, és jól tudnak csapatként működni. De még egyszer mondom, nagyon nagy meló volt ezt az egészet összerakni, át kellett alakítanunk a régi, jól bevált játékrendszert is, hiszen teljesen nem lehetett pótolni ilyen rövid idő alatt a távozó játékosokat.

- Ezen a téren meddig sikerült eljutni a kilenc hónap alatt? Hol tartotok a játékrendszert, a taktikát nézve ahhoz képest, mint amit az elején elképzeltél?
- A legelején nem volt sok idő ennek az átalakítására, de az első négy hónap az akkori játékoskerettel jól működött, összesen egy gólt kaptunk, viszont rengeteget lőttünk, kimondottan látványos volt a játékunk. Utána, a nyolc távozó és a sok sérülés miatt jöttek a nehézségek, amik az egész tavasszal elkísértek minket. A Magyar Kupa végül elveszített elődöntője, vagy a bajnoki döntő második meccse előtt például még az előző napi edzésen sem tudhattam biztosan, hogyan fogunk felállni másnap a mérkőzésen, sőt, Győrbe menet konkrétan még a buszon tanakodtunk a stábbal és a rehabilitációs szakemberekkel, hogyan is tudjuk összerakni a kezdőt. Nagyon nem volt egyszerű a bajnokság második fele, de ez is növeli a bajnoki cím értékét.

- Egyértelmű, hogy a döntő második meccse volt a bajnoki győzelem kulcsa, pláne vesztes első mérkőzés után, ilyen szűk kerettel. Hogyan csináltátok?
- Az első meccs borzasztóan sikerült, nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész idény legrosszabb meccsét játszottuk. Az sem könnyített a helyzeten, hogy az utolsó pillanatban egy tartalék játékvezetőt küldtek arra a találkozóra, mert a kijelölt spori, az egyetlen olyan magyar női játékvezető, aki komoly nemzetközi rutinnal rendelkezik, megbetegedett. Rettenetesen széttöredezett lett a mérkőzés, közel negyven szabálytalanságot fújt be a beugró játékvezető, ami durván kétpercenként egy fault. Emellé kiosztott féltucat sárga lapot, és három pirosat. Ez a felállás kedvezett a Győrnek, akik eleve azzal a taktikával futottak neki a döntőnek, hogy minél inkább elrontsák a mi felépített játékunkat, és valahogy találjanak egy gólt. Ebből a meccsből tanulva, más taktikával, más játékrendszerrel készültünk a második összecsapásra, ami végül kifizetődött.

- Edzői pályafutásod során ez az első női csapatod. A már taglalt nehézségek mellett, aminek egy részére fel lehetett készülni, milyen olyan megoldandó feladatok merültek fel a kezdeteknél, amire egyáltalán nem számítottál?
- Teljesen új helyzettel találtam szembe magam, korábban csak egyéni képzéseket tartottam lányoknak, illetve néha besegítettem egy-egy edzésen a sógoromnak, aki hosszú ideje női csapatokkal foglalkozik. De ennél mélyebben nem voltam benne a női labdarúgásban. Rengeteget videóztam, készültem külön arra, hogyan és miben kell máshogy dolgozni egy női csapattal, mint a férfiakkal. Sok dolog teljesen máshogy megy, mint a fiúknál, erre egy jó példa az öltözői kommunikáció az edző és a játékosok között. A korábbi tapasztalatok alapján az egyik erősségem, hogy jól tudtam hatni az öltözői légkör alakítására. Sokat jártam be, beszélgettem a játékosokkal, igyekeztem közvetlenül hatni rájuk, ez nagyon fontos része a csapatkohézió felépítésének. Na, a lányoknál ez teljesen máshogy megy. Nem beszélgethetsz velük négyszemközt, ők sem nagyon szeretnék vagy igénylik ezt, nem lehetsz benne a játékosokkal közösen Messenger- vagy Viber-csoportokban, mindig egy úgymond „közvetítőn” keresztül kell kommunikálnod. Amíg ebbe belerázódtam, addig az elején mindenkivel megvolt az a bizonyos két lépés távolság. Nehezen nyíltak meg, de néhány hét után elkezdtem érezni, hogy elfogadtak, ahogy azt is, hogy másfajta edzésmódszert hoztam, mint amivel az elődjeim dolgoztak.

- Ha a pályát, illetve a közvetlen szakmán kívüli körülményeket nézzük, mi fogadott, amikor megérkeztél a sporttelepre?
- Jártam már korábban a Bihari úton, láttam egy-két meccsét is a lányoknak az előző idényben. Szóval tudtam, hogy az alapvető körülmények adottak ahhoz, hogy jól tudjunk dolgozni. Igaz, hogy egy kicsit kevés edzőpályánk van, ami hatással van az utánpótlásképzésre is, de még egyszer mondom, a szükséges dolgok adottak, a lányok pedig ahogy korábban, úgy most is bebizonyították, hogy ezek között a körülmények között is lehet sikeresnek lenni.

- Mennyire kell neked személyesen foglalkoznod az ezzel kapcsolatos felmerülő kérdések megoldásában?
- Azért azt látni kell, hogy a férfi és a női labdarúgás semmilyen módon nem hasonlítható össze, nem csak játékban, de a piac méretét, a marketingértéket, a nézettséget nézve sem, nálunk nincs külön ember, aki csak ezzel foglalkozna, így persze muszáj nekem is részt vennem ezeknek a dolgoknak a kialakításában is. Szeptemberben például a centerpályánk eléggé tönkre lett téve túlterhelés miatt, ott fel kellett lépnem, hogy megszüntessük ezt, illetve nemrég kaptunk új öltözőt, ott is a stábbal és a csapattal együtt mi alakítottuk ki, hogy olyan legyen, mint amire szükségünk van. Illetve, ahogy említettem, az utánpótlásnál probléma, hogy olykor 6-8 csapat edzését kell megoldani egy kis műfüves pályán, ebben jó lenne valahogy előrébb lépni, erre is igyekszem kihatással lenni, de nem csak infrastrukturális, hanem szakmai téren is. Nagyon sok fiatal, tehetséges lány van, akik a jelenlegi rendszerben picit hamar vannak bedobva egy-egy nagyobb korosztályban a mélyvízbe, ez a sérülésveszély mellett lelki gondokkal és más nehézségekkel is együtt jár, a délelőtti edzések miatt például sokat kell hiányozniuk az iskolából. Rendszerszinten szeretném egy picit jobban összehangolni az utánpótlás és a felnőtt csapat munkáját, annál is inkább, mert úgy gondolom, jelenleg a Fradi felnőtt női csapatának az útja a mostani helyzetben a fiatalítás, le kell vezényelnünk egy generációváltást, a saját nevelésű tehetségekre építve.

- Ez, gondolom, azért is kihívás, mert a tehetségeknek egyre vonzóbb a női futballban is a légióslét. Korábban talán soha nem látott mértékben indult be a fiatalok, és a válogatott játékosok külföldre igazolása. Ennek mi lehet az oka? Nem jelent elég kihívást a magyar bajnokság?
- Valamennyire ez is benne lehet a pakliban. A mostani magyar élvonalban 4-5 olyan csapat van, amelyik a komolyabb szintű játékosoknak megfelelő körülményeket tud biztosítani, de emellett fontos az anyagi szempont is. Természetes, hogy minden fiatal játékos fel akar építeni egy egzisztenciát, itthon pedig a legtöbbjük csak annyit tud elérni még az élvonalban is, hogy hónapról hónapra valahogy megéljen. Mivel még most sincs igazán nagy piaca, marketingértéke a magyar női labdarúgásnak, így pénz sincs benne annyi, hogy ezt kitermelje. Az itthoni játékosbérekből szinte esélytelen, hogy egy fiatal önállóan akár egy autót és egy lakást fenn tudjon tartani.

- Mit lehet ez ellen tenni? Szinte minden, a magyar női labdarúgással foglalkozó ember érzékeli ezt az „üvegplafont”, miközben mondjuk a női BL főtáblás meccsei, vagy a vb- és Eb-meccsek nagy stadionokban, telt házak előtt zajlanak.
- Nem vagyok annyi ideje benne a női labdarúgásban, hogy ezzel kapcsolatban konkrét ötletekkel tudjak előállni. De az biztos, hogy itthon talán az egész szakágba nem invesztáltak annyit bele, mint mondjuk Spanyolországban vagy Angliában. Nálunk az a hozzáállás, hogy előbb legyen eredmény és valamennyi nézettség, és akkor van értelme több pénzt és energiát belefektetni a női fociba, míg az említett helyeken ez néhány éve megfordult, és minden értelemben rengeteget fektettek a női szakágba, kaptak pénzt, reklámot, megjelenési felületet, ami végül kifizetődött, és a dolog elkezdett önmagától is működni. Az biztos, hogy le kell győzni egyfajta ellenérzést, hiszen sokan, akik a férfi futballhoz vannak szokva, nehezen tudják élvezni a női meccseket, mert óriási különbség van a kettő között. Első lépésként azt kellene elérni, hogy a lányok meccseit ne a fiúkéhoz hasonlítva ítélje meg a közönség vagy a szakma. Biztos, hogy a hosszú távú előrébb lépéshez akár szövetségi szinten is többet kell invesztálni kell a szakágba. Több megjelenés, reklám kellene az egésznek, jobban kellene „becsomagolni”, eladhatóvá kellene tenni. Az kevés, hogy odáig eljutottunk, hogy szinte mindenhol van csapat, és írunk a meccsekről cikkeket.

- Lazán, de ide kapcsolódik, hogy a bajnoki finálé mindent eldöntő, harmadik meccsén 1400 néző volt a Groupama Arénában – ami, ha elvonatkoztatunk a férficsapat nézőszámaitól, a magyar női mezőnyben kiemelkedőnek számít. Ez mit jelentett neked és a csapatnak? Számított egyáltalán?
- Persze, hogy számított. Én nem is gondoltam, hogy ennyien lesznek, és a lányok sem, ők azt mondták, ha 8-900 ember kinn lesz, az már jónak mondható. Van egy stabil magunk, akik szezon közben is kijárnak, és dobbal, szervezetten szurkolnak, nekik innen is nagyon köszönjük a folyamatos támogatást, de most lehetőség volt több embert is bevonni ebbe. Lehetett látni, hogy ez sokat jelent a lányoknak, akik extrán mindent megtettek azért, hogy ne csak eredményesen, de jól is játsszanak ilyen közönség előtt. Ez pedig össze is jött, a mi szemszögünkből egy női szinten kifejezetten jó meccs volt, volt benne taktika, elképzelés.

- Emlékszel, hogy mit mondtál a csapatnak a döntő harmadik meccse előtt?
- Azt mondtam, hogy mutassák meg, hogy jobbak, mint az ellenfél, ami, ha beleteszik a meglévő tudásukat és azt, amit az egész tavasszal gyakoroltunk, akkor sikerülni fog. Emlékezettem őket, hogy milyen stadionban, milyen közönség előtt lépünk pályára, de próbáltam levenni a terhet, hozzátettem, ettől ne ijedjenek meg, hanem használják ki a lehetőséget, és élvezzék az egészet. Illetve, hogy higgyenek magukban, abban, hogy amit tudnak, az sikerre vezet, és a nehezebb pillanatokban egymást segítve, csapatként küzdjenek, az segíteni fog. Az egésznek az volt a kulcsa, hogy engedjem őket kibontakozni, ne féljenek, ne görcsöljenek.

- Most, hogy megvan az újabb bajnoki cím, az új szezon elején jön az újabb nagy kihívás, ami viszont ennél a csapatnál az elmúlt évek sorozatos kudarcai miatt egy nagyon nehéz, már-már görcsös témává vált…
- …Igen, a BL-selejtező.

- Hogyan lehetne elérni, hogy amit sikerült elültetned a fejekben a bajnoki döntő második és harmadik meccse előtt, azt a nemzetközi találkozókra is sikerüljön átmenteni? Korábban sokszor pont a mentális dolgokon, a görcsösségen múlott a siker. Mi kell ahhoz, hogy végre egyszer sikerüljön átlépni azon a bizonyos kapun?
- Februárban, amikor elkezdtük a távozók után a csapat újraépítését, és edzőmeccseket játszottunk környező országok bajnokai ellen, nem nézett ki rosszul a dolog. De minden évben újra és újra visszatérő nehézség, hogy a bajnokság vége után megint nagyon átalakul a keret, és megint az egészet egy-két létfontosságú tétmeccsre kell felépíteni, szinte a semmiből, két hónap szünet után. Persze, az edzői hiúság mindenkivel azt mondatja, hogy márpedig ezt meg kell ugrani, én is úgy vágtam neki a feladatnak, hogy milyen jó lenne a játékospályafutásom után edzőként is átélni a BL-csoportkörös élményt. De azt tudni kell, hogy nagyon szűk a női piac, ha távozik egy kulcsembered, nem tudsz szinte azonnal egyenértékű játékost igazolni külföldről sem, itthonról pedig pláne. Ahogy már említettem, igyekszünk fiatalítani is, de az biztos, hogy a siker alapja az lesz, hogy a tavasszal működő csapat magját, ha lesz is egy-két fontos távozó, de együtt kell tartani, hogy ne törjön meg a hit, amit csapatként egymással megélve szereztek, és taktikailag, a játékrendszert nézve se kelljen nagyon nagy átalakításokba kezdeni.

- Az elmúlt években meghatározó, válogatott játékosok távozása amellett, hogy okozott nehézségeket, ezen a téren lehet akár valamennyire előny is? Arra gondolok, hogy kevés olyan lány maradt a keretben, akiben ott van az akár 4-5 átélt selejtezős kudarc, ami azért a lelkekben évről évre halmozódott, és egyre nehezebbé tette az ezen való túllépést.
- Nem tudom, hogy ez egy-egy új lehetőség, újabb selejtező előtt tényleg ennyit számít-e. Biztos, hogy ott van egy-két lányban az érzés, hogy hányszor jártak az áhított siker kapujában, és ez okozhat némi félelmet is, és igen, az is lehet, hogy néhányan azért távoztak, mert emiatt is új impulzusra volt szükségük, vagy már nem hittek benne, hogy itt megugorhatják ezt a dolgot. A tavalyi selejtező után tényleg nagyon nehéz volt talpra állni, ezt a saját bőrömön is érzékeltem, mert a kudarc után kerültem a csapathoz. Megint nüanszok döntöttek egy tizenegyespárbajban, és hát az akkorinál szerencsésebb sorsolást szándékosan is nehéz összerakni. De szerencsére még viszonylag sok időnk van, fogunk ezen is dolgozni, akár a korábbi évek felkészüléseiből tanulva.

- Ismerve a selejtező lebonyolítását, és azt, hogy ha az első körös minitornán sikerül is túljutni, a második, párharcos selejtezőkörben milyen ellenfelek jöhetnek, mennyire reális egyértelmű célként kitűzni a főtáblás szereplést?
- Nagy szavaknak tűnhet, de ha nem hiszünk benne, hogy elérhető, akkor nincs értelme belevágni. Egy edzőben mindig kell, hogy legyen hit és bizalom, de az tény, hogy a siker, főleg a mi esetünkben, ahol még a szokásosnál is több múlik a sorsoláson, a szerencsén, azon, hogy az adott pillanatban hogyan sikerül nekimenni egy-egy mérkőzésnek, rengeteg tényezőből áll össze, és néha egyetlen hajszálon áll vagy bukik. Szükség van a megfelelő játékoskeretre is, ami úgy van felépítve, hogy alkalmas a te elképzeléseid szerinti sikeres játékra, bele kell számolni a klubfilozófiát, azt, hogy a Ferencvárosban igenis a siker kell, hogy az elsődleges cél legyen. Mindent figyelembe véve, ha a minitornát végre sikerülne megnyerni, az már egy óriási siker lenne, hogy a második körben milyen ellenfél jön szembe, az pedig már nem rajtunk múlik.

- A te pályafutásodban ez egy új helyzet, egy új kihívás lesz. Megfordult a fejedben, hogy az elődök lényegében mindig azon buktak el, hogy nem tudták ezen az utolsó kapun átjuttatni a csapatot?
- Közhelyes, de a Ferencvárosban mindig, mindenki számára nagy a nyomás. Teljesen egyértelmű, hogy mi az elvárás, és hogy milyen felfokozott az ezzel kapcsolatos érdeklődés, pláne az előző évek sorozatos kudarcai után, de ez nem szabad, hogy foglalkoztasson. Azon dolgozunk minden nap, hogy sikerüljön, az, hogy mi történt korábban, ebből a szempontból, számomra legalábbis, nem számít.

- Játékosként voltál részese BL-csoportkörös szereplésnek. Az ott szerzett tapasztalataid segíthetnek a lányoknak akár a lélektani felkészülésben?
- Nem hiszem, hogy ez releváns lenne. Harminc évvel ezelőtt, amikor mi a BL-ben szerepeltünk, több mostani játékosom még meg sem született. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, semmilyen szempontból. Az akkor egy szép siker volt, de a lebonyolítás, és maga a játék is teljesen más. A kulcs az, amiről az előbb már beszéltünk, vagyis, hogy a siker iránti vágy ne forduljon át görcsbe, ne váljon teherré. Ezt kell valahogy elérni, és azt, hogy tényleg elhiggyék, hogy a selejtezőben kapható csapatok közül egy-egy meccsen tényleg bármelyik legyőzhető, ha minden együtt áll. Az én feladatom, hogy összerendezzem egy egésszé az apró részleteket, mert ez a csapat igenis rendelkezik a megfelelő képességekkel, csak az adott pillanatban, az adott meccsen mindennek a helyén kell lennie, játékban és fejben egyaránt.

- A saját edzői pályafutásodon belül milyen polcra helyezed ezt a mostani bajnoki címet? Azért most már mégiscsak elmondhatod magadról, hogy játékosként és edzőként is magyar bajnok tudtál lenni a Ferencvárossal.
- Érdekes gondolat… Pont nemrég gondoltam bele, hogy itt kezdtem a futballt a Fradiban, a legkisebb korosztálytól végig jártam a ranglétrát a felnőtt csapatig, aztán játszottam az öregfiúknál is, és minden szinten bajnok lettem – a férfiak között. Most már edzőként is bajnok vagyok – a női csapattal. De semmivel sem rosszabb érzés, csak furcsa, mert még egy-két évvel ezelőtt sem jutott volna eszembe ez a forgatókönyv. Óriási dolog, főleg figyelembe véve a már taglalt nehézségeket, amiken keresztülmentünk ebben a kilenc hónapban a csapattal.

Boldizsár Márton