Az átalakult Európa Liga-főtáblán a Ferencváros először játszott hazai pályán, és végig nagy küzdelemre késztette a sorozat legnagyobb favoritjának számító Tottenham Hotspurt, ám végül az egyenlítés nem sikerült, így 2–1-es vendéggyőzelemmel zárult a meccs.

Az Európa-liga főtábláján csapatunknak minden mérkőzésen fel kell borítani a papírformát a pontszerzéshez, hiszen minden csoportellenfelünk magasabban rangsorolt bajnokságból érkezik, mint a magyar, és a keretértékeket nézve is csak a Malmö FF áll velünk azonos szinten.

Az UEFA-koefficiens lista alapján a világ legerősebb bajnokságának egyik topcsapata a Tottenham Hotspur, melynek keretértéke a Fradiénak 13-szorosa, 787 millió euró – érdekesség, hogy a második angol találatot szerző Brennan Johnson átigazolási díja önmagában annyi volt, mint a Fradi teljes keretértéke (57 millió euró). Nem csoda, hogy az OPTA értékelése alapján nekik van a legjobb esélyük megnyerni az Európa Liga 2024/2025-ös kiírását, megelőzve a Laziót és a Portót. Nem csoda, hogy ilyen európai környezetben még inkább előtérbe kerül, mennyire tudunk küzdeni, hány párharcra tudjuk kényszeríteni az ellenfelet.

- Az volt a stratégiánk, hogy az ellenfél letámadását át tudjuk játszani, és be tudjuk juttatni a labdát az ellenfél vonalai mögé. A második félidőben a gólunknál ez sikerült is, de egy ilyen szintű ellenféllel szemben ez nagyon nehéz. Szerettünk volna arra építeni, hogy Varga és Saldanha mögött olyan játékosok szerepeljenek, akik be tudnak futni az üres területekre, de képesek beadásokkal is segíteni a csatárokat. Ezért is játszott egyszerre Eldar Civic és Cristian Ramírez is, és velük próbáltuk tompítani a Tottenham nagyon erős szélsőit is – árulta el a mérkőzés végén az FTC vezetőedzője, Pascal Jansen, ami azért is fontos, hiszen csak az elvárt taktika fényében lehet értelmezni a látott teljesítményt.

Ahhoz, hogy az ellenfél vonalai mögé tudjunk kerülni, először meg kell szerezni a labdát, és a harcosságban ezúttal sem vallottunk szégyent, sőt: összesen 124 párharcot nyertünk (Tottenham: 117), és százalékos arányban is jobb teljesítmény nyújtottunk: a támadópárharcokat 32%-kal nyertük (Tottenham 31%), a védőket pedig 69% (Tottenham 68%), a cseleink 63%-ban működtek az angolok 55%-val szemben – igaz, ők jóval többször próbálkoztak (47 vs 24). Rengeteg futással, a területek szűkítésével és az így kikényszerített párharcokkal végig egyenrangú ellenfelek tudtunk lenni, és a megszerzett labdák után a támadójátékunk is működött:

· 54 megelőző szerelés alapozta meg a kontráinkat (szezonunk legjobbja)
· 6 betörés a tizenhatoson belülre labdavezetéssel (szezonunk legjobbja)
· 27 progresszív labdás futás (Európában a szezonunk legjobbja)
· 15 kapura lövés (Európában a szezonunk 2. legjobbja)
· 23 beadás (Európában a szezonunk legjobbja)

Ezek a teljesítmények már csak azért is elismerésre méltóak, mert a Tottenham egész Európa egyik legintenzívebb le- és visszatámadásával játszó csapata (PPDA 8,3), amelyet a Premier League-ben egyedül a Liverpool előz meg ebben a tekintetben (8,01).

A bevezetőben is említett okok miatt számunkra minden meccsen alapvető fontosságú a papírforma felborításához, hogy párharcok szintjén mit teljesítünk. Ebből a szempontból sem érheti kritika a teljesítményeket: 90 percre vetítve a belső középpályás párosunk, Abu Fani és Maiga is az Európa-liga elitjében szerepel – előbbi konkrétan vezeti is a rangsort a meccsenkénti 15,28 párharcával.

Ami a korábban említett labdabirtoklás érdekességeit illeti: a Tottenham magas letámadásának és az alacsony PPDA-nak a labdaszerzés a lényege, összességében pedig a mérkőzések kontrollálása a labdabirtoklás segítségével (PL-átlag 60,19% a 2024/2025-ös szezonban). A Tottenham ellenünk 56%-ban birtokolta a labdát – eközben az angol csapatok közül a Liverpool 50-50%-ban volt a Bologna ellen, az Aston Villa 33%-os labdabirtoklással verte a Bayernt, az Arsenal 38%-kal a PSG-t, vagyis számukra messze nem olyan fontos a labdabirtoklás adott esetben. Annak, hogy a Tottenhamnél a letámadás és a magas labdabirtoklás ennyire fontos, történelmi oka van.

A Tottenham stílusa

Az angol futball a passzolást, a kényszerítőket a játék kezdetén lesajnált dolognak tartotta, a mai értelemben vett modern futball alapjait a skótok rakták le. Minél közelebb volt egy adott klub Skóciához – így például az egyik legészakibb angol szuperklub, a Newcastle – annál inkább hatottak rá a labdabirtoklás és a passzjáték elvei.

Az angol futball kezdeti éveiben a legsikeresebb újítási folyamat a Tottenham Hotspurnél ment végbe, amely 1912-ben Peter McWilliamet nevezte ki menedzserének, McWilliam a skót passzjátékot még a Newcastle középpályásaként (akkor fedezet) tanulta meg, és később edzőként az itt megismert elveket ültette át saját csapatára. Sőt McWilliam felismerte az utánpótlásképzésben rejlő rendkívüli lehetőségeket, belátta, hogy a játékosokat már gyerekkoruktól a passzjátékra kell nevelni. A klub együttműködési megállapodást kötött a Northfleet Uniteddel, amely gyakorlatilag a Spurs fiókcsapatává vált, és ez ha nem is volt példátlan a brit futball történelmében, meglehetősen ritka esetnek számított. „Azért eddzük a játékosokat, hogy ne legyenek rossz szokásaik, rossz beidegződéseik. Mindig azt mondom nekik, hogy tekintsék a labdát a legjobb barátjuknak, és mindig gondos odafigyeléssel, érzéssel passzoljanak. Összevissza rugdosni – az nem a Tottenham stílusa.” Ez volt McWilliam filozófiája.

Az edző-játékos láncon tovább haladva azt látjuk, hogy McWilliam keze alatt három játékos is játszott a Spursben, akik később aztán menedzserként is meghatározó szerepet játszottak a labdarúgásban: Arthur Rowe és Bill Nicholson a Tottenhamnél alkotott nagyot, Vic Buckingham pedig az Ajaxnál és a Barcelonánál.

Rowe középpályás volt, szerette megtartani a labdát, amíg egy pontos passzal meg nem tudta játszani valamelyik társát – irtózott a céltalanul előrevagdalt labdáktól. McWilliam is mindig arra buzdította, hogy használja az eszét – éleslátására később aztán edzőként is építhetett, és épített is. 1939-ben elfogadott egy meghívást Magyarországról is, előadás-sorozata pedig olyan jól sikerült, hogy felkérték: készítse fel a válogatottat az előttük álló helsinki olimpiára, és legyen a magyar edzők tanácsadója. Feleki László, a Nemzeti Sport újságírója közvetített az FA és a Magyar Labdarúgó-szövetség között, a magyar terveket pedig így foglalta össze: „szeretnénk, ha a magyar futball új alapjait angol segítséggel fektethetnénk le”. Tekintve, hogy a magyar labdarúgó-kultúra angol segítség nélkül is igen jól elboldogult, a felkérés arra világít rá, micsoda tisztelet vette körül abban az időben Angliát. Rowe érdemei vitathatatlanok: elméletei összecsengtek a bécsi kávéházakban divatos eszmékkel, és gondolataiban kora legnagyobb edzőinek szemlélete tükröződik.

A világháború végül megakadályozta Rowe-t, hogy elfogadja a magyarok meghívását, így hazatért, majd 1949-ben visszatért a Tottenhamhez – amely ekkor a másodosztályban szerepelt.

„Nem sokkal azt követően, hogy a nyári pihenő után újra edzésbe állt a csapat, Rowe megismertetett bennünket a terveivel” – írta önéletrajzában Ron Burgess, aki addigra a Tottenham csapatkapitánya lett. „Először az öltözőben vázolta fel nekünk, hogyan képzeli el a csapat játékát, és ahogyan ott ültünk és hallgattuk forradalmi elképzeléseit, láttam, hogy egyik-másik társunk arcán kétség ül. Két hét edzést követően viszont már alig vártuk, hogy a gyakorlatban, éles körülmények között is kipróbálhassuk, mit tudunk.”

Rowe-t érthető módon felbátorította, amit Budapesten tapasztalt, hiszen teóriái megerősítést nyertek. „A stílusunk tulajdonképpen a modern európai stílus átemelése volt. 15–20 méteres passzokon alapult, és a labdát egy játékos sem tarthatta magánál a szükségesnél tovább.”

Ez a stílus már nem arról szólt, hogyan lehet hatékonyan megjátszani az üresen álló embert. Sokkal inkább arról, hogyan lehet hatékonyan üres területeket nyitni.

„Megváltoztattuk a dolgokat” – mesélte a csapat összekötője, később Bill Nicholson segítője, Eddie Baily 1982-ben Phil Soarnak, amikor az utóbbi a klub történelmének feldolgozásán fáradozott. „Nyugodtan odapasszoltuk a labdát a társunknak akkor is, ha láttuk, a védő ott csüng rajta. A lényeg az volt, hogy ilyenkor a többiek azonnal mutassák magukat, hogy a labdás ember több opcióból is választhasson. Persze ilyen esetekben arra is figyelni kellett, hogyan játsszuk meg a szoros emberfogással követett társunkat úgy, hogy biztosan el is jusson hozzá a labda.” Igazából nem számított, ha egy játékos mögött szorosan ott állt az őrzője, ha csak annyi volt a feladata, hogy egyérintővel jobbra vagy balra leossza a rálőtt labdát, így változtatva meg a játék sebességét vagy irányát. „A jó játékos a labda felé szalad. A rossz játékos meg utána” – mondogatta gyakran Rowe.

Az 1950–1951-es, a feljutásukat követő első szezonban a Spurs esetenként egészen elképesztő futballt mutatott be. Négy ponttal nyerték meg végül a bajnokságot, és ezzel a Tottenham mindössze a harmadik olyan csapat lett, amely egymást követő két évben megnyerte a másod- és az első osztályt is – ezzel is bizonyítva, milyen forradalmi volt a stílusuk. A Tottenham Weekly Herald tudósítója szerint „a Spurs minden kétségen kizáróan bebizonyította stílusának mindent elsöprő dominanciáját. Ez az új futball” – szólt a tudósítás a sikerről.

És ha már magas letámadás és labdabirtoklás: a második világháborút követően két angol edzője volt a Barcelonának, olyan szakemberek, akiknek olyan mestereik voltak, akik az 1930-as években a Tottenhamben játszottak a már említett Peter McWilliam irányítása alatt. Terry Venables évekig Bill Nicholson keze alatt játszott a Tottenhamben, Bobby Robson pedig annak a Vic Buckinghamnek az irányításával fejlődött, aki letette a modern passzjáték alapjai a Camp Nou-ban.

Fentiek ismeretében nem csoda, hogy a Tottenham a Fradi ellen is 56%-ban birtokolta a labdát, a hosszú indításainak aránya pedig alig 5% volt – hűen a történelmi klubstílushoz, melynek bemutatásához Jonathan Wilson „Futballforradalmak” című könyvének részleteit használtuk.