Az évközi rohanásban – különösen, amikor heti két meccset játszik a csapat – ritkán van idő leülni és hosszan beszélgetni, értékelni egy adott időszakot. Az ilyen interjúk elkészítésére megfelelő helyszín egy edzőtábor, persze, kell hozzá egy megfelelő alany is, akinek van türelme és kedve – nem válaszolni, hanem beszélgetni. Ilyen ember Sigér Dávid, akivel bő két év alatt elképesztően nagyot fordult az élet. A legfontosabb pontokon mentünk végig középpályásunkkal, aki közönségkedvenc lett ebben az időszakban. Ha valaki nem tudná, miért, az interjú végére már biztosan választ kap erre a kérdésére. Exkluzív, mélyinterjú Bad Radkersburgból!

- Hoztam Neked néhány dátumot, kíváncsi vagyok, tudod-e, mi történt ezeken a napokon. Az első 2018. június 2-a.
- Persze, hogy tudom! Eggyel viszont még visszaugranék az időben, 2017. június 4-re, egy majdnem pontosan egy évvel előtte lévő napra, akkor jutottunk fel a Balmazújvárossal az NB I-be, az általad említett időpont pedig a kiesés napja, amikor a Fradival 3-3-as döntetlent játszottunk. Akkor még nem tudtam, mennyire akar a Fradi, legalábbis azon a nyáron, mert a télen előtte már megkerestek, de az első osztályú búcsúval szabadon igazolhatóvá váltam. Aznap nagyon össze voltam törve, úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem. Másnap az ügynököm jelezte a megkeresést, aznap nem akart zavarni vele, tudta, mennyire fontos nekem az a meccs.

- Amikor félbeszakadtak a bajnokságok, és foci híján maradtunk, az M4 Sport többször is ismételte ezt a meccset, így ismét előkerült, és több helyen is szóba hozták. Hatalmasat küzdöttél azon a meccsen!
- Igen, elém is került, mert mutattak nekem egy nemrégiben készült interjút Kubatov Gábor elnök úrral (az Üllői 129-en jelent meg - a Szerk.), amiben kiemelte az azon a meccsen nyújtott teljesítményemet, hozzáállásomat, valamint beszélt arról is, miként próbálnak versenyképes játékosokat igazolni, és ott említette, hogy a Fradi keresi azokat a labdarúgókat is, akikre eddig valamiért nem figyeltek fel, mégis lehet bennük potenciál. Jólesett, hogy engem hozott példának.

Szem előtt voltam, Magyarországon játszottam, de utólag mondhatjuk, hogy kallódtam, mert a Fradiban többet ki tudtam hozni magamból, olyan teljesítményt tudtam nyújtani, amire sokan felkapták a fejüket.

- Ezen a meccsen a fejedben volt az, hogy néznek a Fradiból, és szerettél volna különösen bizonyítani a vezetőknek?
- Abszolút nem. Olyan ember vagyok, hogy ha valamiben hiszek, és arra rákoncentrálok, akkor ki tudok zárni minden mást a világon, és csak az az egy cél lebeg előttem. Ez a meccs is ilyen volt, de talán mondhatom, hogy az egész év, és pont ezért fájt annyira utána a kiesés. Sokan viccelődtek, hogy már biztosan tudtam akkor, hogy ide jövök, de abszolút nem így volt. 

- A következő dátum 2018. augusztus 18-a.
- Megvan ez is! Akkor debütáltam a Fradiban, a Paks ellen. Azért is tudom, mert amikor megsérültem az utolsó felkészülési mérkőzésünkön, akkor készítettem magamnak egy egyedi naptárat. Az orvosok azt mondták, nagyjából nyolc hét, amíg felépülök, és be is lőttem magamnak, hogy ezen a hétvégén reálisan már tudok játszani. Szinte hihetetlen, hogy pont akkor sikerült, és úgy jött ki, hogy nemcsak a keretbe kerültem, hanem becseréltek és debütáltam is! Ráadásul pont 18-án, ami a mezszámom is!

- És 2018. szeptember 2-re emlékszel?
- Na, ez már nehezebb, hadd gondolkodjak! Nincs meg, kérek segítséget!

- Annyit mondok, hogy egy Vidi elleni meccs volt.
- Azt számolgattam, hogy telt el két hét a Paks-meccs után, de most már megvan, mert a Mezőkövesd ellen is csereként álltam be, és akkor ezen a találkozón voltam először kezdő. Érdekesen alakult, mert előző délután, az edzésen a szabadrúgásokat gyakoroltuk, és rajtam megkülönböztető mez volt. Körbenéztem, és láttam, hogy csak a kezdőkön van. Kérdeztem magamat, hogy én hogy kaptam ezt meg? Ki vette le, vagy mi történt? Este hazamentem, mondtam a feleségemnek – aki akkor még nem volt az –, hogy úgy néz ki, kezdő leszek. Nagyon izgatottak voltunk mindketten! Másnap, amikor megérkeztünk a buszhoz, jelezték, nem biztos még a kezdő, mert Botka Endi játéka kérdéses volt. A bemelegítésnél aztán látszott, hogy nem tudja vállalni, amit akkor őszintén nagyon sajnáltam, de nekem egy nagy lehetőség volt. Jól sikerült a meccs, megdicsértek a végén, sőt, az is különleges élmény volt, hogy utána válogatott szünet jött, és a mester kérdezte, hogy nem megyek-e. Én csak nevettem akkor ezen, de ő biztatott, hogy ha így folytatom, eljön annak is a napja!

- Ám előtte voltak még fontos dátumok, mondok is még egyet: 2018. november 3-a.
- Az év gólja!

- Ezt nagyon gyorsan rávágtad!
- Az felejthetetlen nap! A párommal előtte beszéltünk róla, hogy most már játszom stabilan, jó lenne, ha jönne egy gól, még egy lépés lenne. Beszéltünk arról is, hogy neki másnap van a születésnapja, mondtam, ha betalálok, biztos úgy veszi, hogy ez az ajándék, úgyhogy amikor bement, nem kellett gondolkodnom, hova szaladjak…

- Ha valakire azt lehet mondani, hogy „kiszaladt a világból örömében”, akkor az Te voltál akkor!
- Igen, az olyan érzés volt, mintha képzeletbeli lépcsőkön lépkednél, és felfelé futnál!

- Készültem még egy dátummal, de előtte még két esemény, ami nem kötődik feltétlen egy naphoz, de most arra kérlek, hogy emlékezz vissza rájuk. Az első a harmincadik bajnoki cím.
- Amikor eldőlt, hogy bajnokok vagyunk, külön utaztam az MTK stadionjába a Honvéd-meccsre, mert műtét után voltam, ezért nem lehettem a többiekkel a pályán. Nem felejtem el azt a pillanatot, amikor vártam a taxit, hogy átvigyen a Népligettől, és megtudtam, hogy megvan, készítettem is egy videót és elküldtem egy barátomnak, hogy hogy örültem neki. Hihetletlenül boldog voltam, és nagyon belém rögzült, ahogy mutogattuk a hármast, hogy felkerült a harmadik csillag a címer fölé.

ÍGY ÜNNEPELT SIGÉR, MIUTÁN MEGTUDTA, MEGVAN A 30.

Jó érzéssel tölt el, hogy részese lehettem egy ilyen történelmi pillanatnak, rögtön az első szezon végén! Az az év jó volt arra, hogy sokan elismerjék, képes vagyok megállni a helyem ezen a szinten, és a Fradinak a hasznára tudok válni. Úgy érzem, megszerettek a szurkolók is, nagyon jó érzés volt ezt hétről hétre megtapasztalni.

- A másik az Európa Liga-menetelés. Mi volt a legszebb pillanat azon az úton?
­- Ha egyet kell mondani, azt hiszem, a hazai Suduva-meccs, ami után már tényleg érezhettük, hogy valami olyat értünk el, ami régen áhított nagy siker, bejutottunk az Európa Liga csoportkörébe! Itt van előttem, hogy kettő-kettő volt az állás, nem akartam elhinni, hogy még rá kell rúgnunk egyet, hogy meglegyen. Megkaptam a labdát, vezettem tíz-húsz métert, lepasszoltam Tokinak, és aztán ahogy bezúdította a kapuba!

Emlékszem, kiszaladtam a kispadok elé, a nyakába ugrottam, szinte még most is érzem, ahogy megfogom a fejét, a rövid erős haját, ahogy ordítok a fülébe. „Thank you, thank you, thank you!”, csak ezt ismételgettem! Sohasem felejtem el!

Akkor már éreztem, megvan! Persze, szép emlék volt a Ludogorets idegenbeli legyőzése, vagy amikor gólt lőttem Zágrábban és az Espanyolnak itthon. A csoportkörben a legjobban gólnak viszont Varga Roli CSZKA elleni találatának örültem, jobban, mint a sajátomnak! Moszkvában, abban a stadionban győzni, hihetetlen volt! Nagyon remélem, hogy idén is átélünk ilyeneket, mert úgy, hogy az ember már „megkóstolta” ezt, még jobban vágyik rá!

- Eljutottunk az utolsó dátumhoz: 2019. szeptember 5.
- Húha, ez most nincs meg elsőre… De ha jobban belegondolok, arra tippelnék, hogy akkor debütáltam a válogatottban?

- Így van!
- Egy nehéz bajnoki győzelem után mentem az összetartásra, nagyon jó érzés volt, rendkívül izgatott voltam. Tagja lehettem a magyar válogatottnak! Ez számomra már régen is egy olyan fogalom volt, hogy ott azok vannak, akik a sok jó közül a legjobbak, és az, hogy én közéjük tartozhatok, elmondhatatlan érzés! Mielőtt ide kerültem a Fradihoz, már nem voltak ilyen álmaim, de onnantól kezdve tudtam, ha itt megállom a helyem, szóba jöhetek ott is. Így jöhetett össze ez, és ráadásul én lettem az ezredik debütáns! Az is olyan sorsszerű volt… Azóta még egyszer játszottam, remélem, lesz még több is!

- Játszottál a Fradi kezdőjében, bajnok lettél, megjártad az Európa Ligát, válogatott lettél - ezek egy év alatt történtek Veled. Hogy tudtad ezt feldolgozni? Hogy tekintesz erre az időszakra most?
- Nem szeretem túlmisztifikálni, nehogy olyan elégedettség legyen bennem, ami kényelmessé tesz. Többször szóba került, hogy annyi minden történt velem egy év alatt, hogy tízre is elég lenne, vagy talán egy egész karrierre! Nem tudok jobbat mondani annál, hogy álomszerű. Még úgy is, hogy megdolgoztam érte, és úgy érzem, kiérdemeltem, de akkor is csak kapkodtam a fejem.

Megéri úgy élni, ahogy élek, mert sok mindent visszakapok az élettől, és próbálok adni is azzal, hogy a saját életem mellett igyekszem másokét is boldogabbá tenni.

Majd a pályafutásom végén, amikor visszanézek néhány újságcikket, amit most eltettem, talán akkor tudom majd felfogni, mekkora sikereket értünk el, és mit jelentettek ezek a magyar labdarúgásnak, mert most csak élvezni szeretném a játékot és tovább feszegetni a határokat.

- A következő szezonod szintén bajnoki címmel ért véget, de az biztos, hogy ilyen idényed nem volt még korábban, amiben ennyi mérkőzésed volt.
- Nagyon szerettem azt, hogy ennyi meccset kellett játszanunk, élveztem, mert ezek alatt, az éles szituációkban tudsz fejlődni a legtöbbet! Mindenki ilyen helyzetekben hozza ki a legjobbat magából. Nagyszerű volt átélni ezt, utazhattunk a világban, megismertünk új futballkultúrákat. Szép emlék volt például, ahogy az Espanyolnál fogadtak, hogy nem voltak ellenségesek, hanem a végén még meg is tapsoltak minket, értékelve a küzdésünket. Nem mindenhol jellemző ez! Mindenki futball-lázban égett akkor, nem is lehetett másról beszélgetni, a családi beszélgetések témája is mindig ez volt.

- Ez a futball-láz is vonja magából azt, hogy még az addigiaknál is több szem figyelt titeket, illetve amikor azt mondtad, úgy érzed, megszeretett a közönség, azt kiegészíteném azzal, hogy a szurkolók egyik kedvence lettél ebben a két évben. Hogy éled ezt meg?
­- Csodálatos érzés a szeretetüket tapasztalni, hatalmas erőt tudnak adni. Szerencsére, mivel nagyon nagy és különleges szurkolótáborunk van, sokkal többször hallod a pozitív biztatást. Többször kaptam olyan visszajelzést, hogy jó látni, ahogy küzdök a pályán, ahogy a végsőkig csúszok-mászok, ha kell.

Nem a cseleimről vagyok híres, hanem, hogy a szívem-lelkem mindig a pályán van. Belegondolva, szimpatikus lehet ez kívülről az embereknek, pedig ahogy Simon Tibor is mondta, ez az alap, hogy a szívünket-lelkünket kitesszük a pályára.

Ezzel nagyon egyetértek, mert tényleg van, hogy nem megy az embernek, vagy nem úgy jön ki a lépés, de ha már fizetnek a nézők, és kijönnek, ez a minimum, amit meg kell tenned, hogy kiadod magadból, ami benned van. Szeretem ezt a felfogást itt a Fradinál!

- A Fradinak szintén sajátossága az, hogy itt hétről hétre meg kell küzdened a csapatba kerülésért, mivel a szakmai stáb célja, hogy minden poszton két azonos szintű játékos szerepeljen. Amikor idekerültél, akkor is meg kellett küzdened a helyedért, és azóta is lettek új riválisaid. A számok alapján jól sikerültek ezek a harcok, hiszen többnyire ott voltál a kezdőcsapatban, de azért volt olyan időszak is, amikor ki-kimaradtál. Hogyan élted meg ezeket?
- Tavaly nyáron, amikor Ihnatenko idejött, és megvolt az első edzőmeccse, nagyon jól játszott. Láttam, hogy nagy, erős, egy védekező középpályásnak talán pont ilyennek kell lennie, és kezdetben igen, kiszorított a kezdőből. Én ahogy egyre jobban megismerem a játékostársaimat, mindig azt nézem, mennyire „hasznos” a csapatnak és nem feltétlen az egyből észrevehető képességekben keresem a különbséget. Úgy láttam, legalább annyira hasznos vagyok, mint ő, és ráadásul én már játszottam előtte, tudják, mit várhatnak tőlem. Alig vártam azt a pillanatot, hogy beállítsanak, játszhassak megint, és megmutathassam, hogy még hasznosabb is tudok lenni! Emberileg jóban voltunk, de nyilván mindenki játszani szeretne. Nem sértődtem meg, de azt nem mondom, hogy nem érdekelt, mert nem lenne igaz. Nem kezdtem el még keményebben dolgozni, mert úgy érzem, én addig is a maximumot nyújtottam, csak mentálisan kellett ezt jól kezelni. Úgy viselkedtem ebben a versenyhelyzetben, ahogy kellett, és amikor a Valletta elleni visszavágón beszálltam, akkor sikerült úgy játszanom, hogy Zágrábban már újra a kezdőben kaptam helyet, amit góllal háláltam meg.

- Ihor Haratinnal alkotjátok legtöbbször a védekező középpályás-kettőst, kívülről úgy tűnik, nagyszerűen kiegészítitek egymást. Milyen érzés vele játszani? Szoktatok a pályán kívül is többet beszélgetni amiatt, hogy még jobban összeszokjatok? Hiszen nagyon egymásra vagytok ott utalva.
- Érzem Haratinnal azt a remek kapcsolatot, hogy emberileg is nagyon kedveljük egymást. Nem mondanám, hogy túl sokat beszélgetünk, de vannak meccsszituációk, amiket megvitatunk, és nagyon hasonlóan látjuk az egészet, ezért nem véletlen, hogy ennyire megértjük egymást a pályán. Mindketten tudjuk, mi az erősségünk, ezért próbálunk arra fókuszálni. Ő többet marad a védők előtt, én többször kísérem a támadást. Nagyszerűen kiegészítjük egymást.

A stagnálásból azonban nincs fejlődés, ezért mi is szeretnénk előrébb lépni, ráadásul folyamatosan jönnek új játékosok erre a posztra is. Ez motiválólag hat ránk és arra ösztönöz, hogy a saját legjobbadat nyújtsd, próbáld azt tenni, amit várnak tőled, és bízni abban, hogy ez hasznára lesz a csapatnak.

Amennyi lehetőséget kapsz, azzal kell élned, a végső döntés úgyis mindig az edzőé. 

- Még egy játékost emelnék ki veled kapcsolatban, Dibusz Dénest, akivel ha jól tudom, együtt is nyaraltatok!
- Mindenkivel jó kapcsolatot ápolok, nyilván vannak, akikkel többet beszélgetünk, Dénes például ilyen. A közös nyaralás úgy alakult, hogy a feleségeink beszélgettek egymással, hogy ők is meg mi is Horvátországba tervezünk menni, érdekes, hogy nem is mi Dénessel beszéltük ezt le, hanem a párjaink, de nagyon támogattuk. Dini mondta, hogy így legalább meg tudjuk nézni, mi vár ránk, hiszen az ő kisfiuk, Bence, nyolc hónapos. Dénes még azt is felajánlotta, hogy ha szeretném, gyakorolhatom a pelenkázást (Nevet.), de mondtam, hogy köszönöm, majd a saját fiamnál elég lesz. A viccet félretéve, nagyon hasonló az értékrendünk, nem véletlen, hogy együtt nyaraltunk, és nagyon jól éreztük magunkat. 

- Beszélgetésünk végére még két témát szeretnék felhozni, az egyik inkább vissza-, a másik előre tekint. Későn érő típusnak tartod magad?
- Igen!

- Ennyire egyértelműen rá tudod ezt vágni? Arra gondoltam ez alatt, hogy 23 évesen volt először NB I-es meccsed, de utána inkább másodosztályú szezonjaid voltak. Hogy élted ezt meg, hogy sokáig nem azon a szinten szerepelhettél, amiről valószínűleg álmodtál?
- Igen, ez valóban így van. A Lokinál végigjártam a korosztályos létrákat, aztán pedig kölcsönbe kerültem Mezőkövesdre. Jó lehetőség volt, hiszen hamar bekerültem a kezdőbe. Nem volt terv, hogy feljussunk, de a hat győztes meccset követően evés közben megjött az étvágy. Aztán az NB I-re is maradtam, sajnos ott már kevesebb lehetőséghez jutottam. Nehéz időszak volt ez, nem tagadom. Úgy gondolom, reálisan látom a futballt, nem gondolok túl sokat magamról, és éreztem, hogy voltak olyan periódusok, amikor megkaphattam volna a bizalmat. Utána inkább úgy láttam jónak, ha egyet visszalépek azért, hogy aztán kettőt tudjak előre. Ekkor kerültem Balmazújvárosba, ahol először még a kiesés ellen küzdöttünk, utána viszont Feczkó Tamás vezetőedző megérkezett, és jöttek az eredmények. Tőle és Nagy Enikő pszichológustól többször kaptam olyan impulzusokat, amivel próbáltak túlmutatni azon, hogy az akkori Sigér Dávidban mennyivel több van. Folyamatosan táplálták bennem, és a csapat is egyre eredményesebb lett. Fontosnak éreztem magam a csapatban, számított, mit teszek hozzá és az eredmények is jöttek, ami számomra nagyszerű visszaigazolás volt. Nagyon örülök, hogy már akkor részese lehettem egy történelmi sikernek. Feljutottunk, és ott tudtam először megmutatni magam igazán az élvonalban. 

- Ez volt az az időszak, amire azt tudod mondani, hogy a „késői érésed” volt?
- Hogy jobban meg tudjam ezt világítani neked, vagy azoknak, akik ezt majd olvassák, emlékszem, hogy beszélgettünk erről még a debreceni lakásunkban a párommal. Akkor 25 éves voltam, és azt mondtam, ha egy-két éven belül nem sikerül az NB I-ig eljutnom, akkor nem biztos, hogy sikerül valaha, pedig nagy vágyam volt. Tudtam, hogy a Balmazzal van erre a legnagyobb esélyem. Nagyon fontos volt ez az időszak, és arra is emlékszem, hogy Zsuzsi ekkor azt mondta, azzal, hogy a Balmaznál csapatkapitány lettem, felelősségteljesebbé váltam. Nemcsak játékosként, emberként is. Megéreztem, hogy igenis hatással lehetek arra, hogy merre halad a történetünk a csapattal, a várossal. Nagyon sokat fejlődtem akkor, és fordulópont volt a karrieremben.

 - Téged idézlek, azt mondtad: „Tudnak nagy álmaim lenni”. Mik ezek most?
- Amikor idejöttem, akkor is kérdezgettek erről, de őszintén szólva nem szeretem megosztani őket. Szeretek álmodozni, célokat kitűzni és szeretek keményen dolgozva elérni őket, de nem szeretném mások elé tárni, hogy agonizáljanak rajta, hogy ez elrugaszkodott-e a földtől, megoldható-e, vagy sem. Nagyon szeretem leírni magamnak, és vannak, amiket olykor szinte félve vetek papírra, de aztán leírhatatlanul jó érzés később elolvasni és zöld pipát tenni melléjük, hogy igen, ez is sikerült!

Kántor Barnabás