„Emlékszel rá?” címmel új rovatot indítunk. Olyan korábbi Fradi-labdarúgókat keresünk a múltból, akikről az utóbbi időszakban kevesebbet hallottunk. Nem is biztos, hogy minden drukkerünk kapásból rávágja, melyik együttesben szerepelt az adott futballista, mégis, egy-egy ominózus pillanat, gól, mérkőzés, beszólás vagy esemény miatt érdemes feleleveníteni a karrierjét, beszélgetni vele az akkori Fradiról és arról, mit is csinál napjainkban. 

Első interjúalanyunk az a Kardos Ernő, akinek a neve hallatán először sokaknak csak a 2001-es bajnokcsapat, valamint egy szörnyű sérülés ugrik be. Pedig sokkal többet rejt a története. Egy igazi sportvárosban, Pécsett született, együtt nőtt fel és kezdett szaltózni Gera Zolival, akit a papája az ablakon is kilógatott volna. Óriási izgalommal a szívében, sírva indult el a Fradiba, de egy pillanat alatt megszerette a klubot. 2000 novemberében nemcsak hogy horrorsérülést szenvedett, de az édesapját is elvesztette. A Fradiban pedig hirtelen azok közé került, akiket nem sokkal korábban még kis híján pénztárgépszalaggal dobált. Kardos Ernővel a pécsi gyerekorról, a 2000-es évek Fradijáról, Csank János legendás edzéseiről, Gera Zoltánról, lelki megpróbáltatásairól és a jelenről is beszélgettünk, korábbi bajnok labdarúgónk az interjú végén pedig szurkolóinknak is üzent.

„Együtt másztunk Gerával a kerítésre”

- Pécsen kezdted a labdarúgást, édesapád is futballista volt, a magyar válogatottban is bemutatkozhatott. Miatta lettél labdarúgó?

- Örököltem aputól is sok mindent – kezdte Kardos Ernő a fradi.hu-nak adott interjúját. - Az adottságokban ugyan különböztünk, ő alacsonyabb és jobblábas volt, én magasabb és ballábas, de mindketten szélsőként szerepeltünk. A Pécs meghatározó szerepet töltött be az életében, a klub a Kaposvári Vasasból igazolta le, mert a papám Taszáron lett parancsnok, és ideköltöztek. Pécsen ismerkedett meg édesanyámmal is, és aztán így lettem én is pécsi. Anyu elmondása szerint már a járókában is rúgtam a narancsot, úgyhogy a véremben volt a foci.

- Édesapád támogatta, hogy futballista legyél?

- 6-7 évesen elváltak a szüleim, de sokat találkoztam apuval, akkor még aktív labdarúgó volt, így jártam a meccseire. Ami beugrik, hogy az egyik NB I-es találkozó szünetében édesanyám bevitt a pályára, ott rohangáltam Dárdai Pali bácsi gyerekeivel, a Balázzsal és a Palival. Futballközegben nőttem föl. Édesapám sajnos fiatalon, 46 évesen meghalt, de amíg nem volt beteg, rendre kijárt a meccseimre. Mindig elmondta a véleményét, de azt is hozzátette, hogy döntsek a saját belátásom szerint, tehát támogatott a fociban. Több korábbi csapattársai is edzett engem, de nem kivételeztek velem. Én pedig úgy voltam vele, hogy apu nagy név Pécsen, a szurkolók beválasztották minden idők legjobb 11-ébe, ezért komoly feladatnak éreztem, hogy bekerüljek a város NB I-es csapatába. Hosszú, rögös utat kellett bevállalni, de végigjártam a szamárlétrát.

- Milyen volt a gyerekkorod az akkor igazi sportvárosnak számító Pécsett?

- A jó értelemben véve kiráz a hideg, ha rágondolok. Pécs rengeteg válogatott játékost adott. Édesapám mellett például Katzirz Bélát, Róth Antalt, Mészáros Ferencet, majd Fehér Csabit, Bodor Boldizsárt. A futball mellett a pécsi kosaras lányoknak is fiatalkoromban volt az aranykorszaka.

Nagyon jó kapcsolatot ápoltam a helyi szurkolókkal, mert tinédzserként Gera Zolival ott tomboltunk a B-középben, a góloknál másztunk fel a kerítésre.

Gyerekként volt, hogy a sportiskolából is ellógtam az utolsó óráról, hogy átérjek a pécsi stadionba, sőt, amikor a Manchester United ellen játszott a csapat, el is maradtak az órák. Óriási élmény lehetett akkor itt futballistának lenni, 10-15 ezren jártak a meccsekre. Vissza is sírom azt az időszakot. Egyszerűen magunkba szívtuk a miliőt.

„Ahogy elindultam a Fradiba, elbőgtem magam”

- Igen furcsán kerültél végül az NB I-be. Az 1999/2000-es bajnokság felénél, télen a PMFC átvette a Gázszer helyét az élvonalbeli bajnokságban, és a pontjait is megtartotta. Így az őszi, NB I B-s szereplés után tavasszal már NB I-esek lettetek.

- Én előtte két évet már játszottam a másodosztályban, 20 évesen stabil csapattag voltam. Örültem, hogy tavasszal az NB I-ben játszhattam, főleg, mert mi – Gera Zolival és Sólyom Csabival - előtte nyáron már előszerződést írtunk alá a Fradival, így tudtam, hogy már első osztályú labdarúgóként kerülök fel az FTC-hez.

- Hogy történt a Fradi megkeresése?

-  Nem is akartuk elhinni, amikor megtörtént. Egy akkori pécsi bevásárlóközpontban tartottak egy rendezvényt, ott tárgyaltunk először a klubbal. Figyeltek már minket Pécsen és az olimpiai válogatottban is. Igaz, az az 1999/2000-es tavaszom pont nem sikerült olyan emlékezetesre, az utolsó meccseken sokszor csak csereként játszattak minket, vagy lecseréltek, a vezetők ugyanis nehezteltek ránk, amiért lejáró szerződésűként igazoltunk a Fradihoz.

- Mennyire izgultál, amikor a bajnokság végeztével elindulhattál Budapestre?

- Nagyon. Mivel nem volt még autóm, így a nagybátyám vitt ki a vasútállomásra, felszálltam az Intercityre, és ahogy elindult, elbőgtem magam. Nem tudtam még, milyen helyre megyek, és hogyan boldogulok a nagyvárosban.

Emlékszem, június 12-én, hétfőn mentünk a régi stadionba, az első edzésre. Ahogy beléptem, azt mondtam, Jóisten, én gyerekként az ilyen pillanatokról álmodtam.

„Keller Józsit majdhogynem pénztárgépszalaggal dobáltam”

- Nagyon jó játékosok és erős karakterek voltak abban a csapatban. Könnyen lehetett beilleszkedni?

- Ott ült a Szűcs Misi, Lipcsei Peti, Józsa Miki kapusedző, vagy Keller Józsi, akit én 16 évesen, a pécsi B-középből majdhogynem pénztárgépszalaggal dobáltam (nevet). Ezek után képzelheted, hogy hihetetlen élmény volt belépni oda.

De minden félelmem elmúlt öt perc után. Lipcsei Gabi - akkor még szertárosként - a hónunk alá nyúlt, vitt az öltözőbe, adott nekünk szerelést. Amikor mentünk az első edzésre, az idősebbek is mind mondták, hogy jó játékosok vagyunk, ezért csináljuk csak, amit tudunk.  Emlékszem, nem sokkal később szegény Nagy Norbi, akinek egyébként a posztján játszottam, azt mondta nekem: focizzak nyugodtan, jobb vagyok, mint ő, úgyhogy előbb-utóbb kiszorítom. Minden kulacsot én akartam vinni, minden labdát én akartam felfújni, hogy megfeleljek, mert így nőttem fel. Őszinte leszek, sosem voltam fradista, én Pécs-drukker voltam, a szívem egyik fele piros, a másik meg fekete. De a ferencvárosi korszakomat sosem törölném ki. A karrierem későbbi részén, sőt, most edzőként is mindig, mindenki azt emlegeti, hogy a Ferencvárosban játszottam, ami nekem óriási segítség. Így a Fradi is bekerült a szívembe, Fradi-drukker lettem, az ősszel a lányomat is kivittem az Európa Liga-meccsekre.

- Emlékszel, mikor mutatkoztál be az FTC-ben?

- 2000. júl. 22-én, majdnem a szülinapomon (ami 23-a – a szerk.), azért is tudtam.

-  Így van, az első fordulóban a Haladást vertétek 4-0-ra. A Pécsről igazoltak közül Gera kezdett és gólt lőtt, te csereként álltál be. Sok korabeli cikk akkor csak a középmezőnybe várta a később bajnoki címet nyert csapatot, titeket pedig nem vártak rögtön húzóembernek. Mégis jól indult minden, te mit éreztél akkor?

- A Dunaferr és az MTK miatt a csapatunkat valóban nem kiáltották ki bajnokesélyesnek. Én azonban hamar megismertem Csank Jani bá' edzésmódszereit, így azt mondtam magamban – fiatalon nem is mertem volna hangosan megnyilvánulni -, hogy ez máshogy lesz, mint várják.

Igaz, Zolival nem voltunk kész játékosok, de ismertem a képességeimet, és úgy gondoltam, az is megtiszteltetés, ha öt percet kapok. Már az edzőmeccseken, a hátsó pályán, ahol a Dorog ellen kétezren, a Slovan ellen négyezren jöttek ki, olyan támogatást kaptunk a szurkolóktól, hogy napról napra jobban teljesítettünk. Az első bajnokin pedig mindketten játszhattunk is. Most bevallom őszintén, 99%-ban biztos voltam abban, hogy kezdő leszek, annyira jól ment a játék a felkészülési találkozókon. De szerintem nem merték az összes új fiatalt betenni. Zoli kezdőként fejelt egy gólt, én meg csereként adtam egy gólpasszt a 21. szülinapom előtt közvetlenül. Az volt ráadásul Puhl Sanyi bá’ búcsúmeccse is, az egész meccs előttem van.

- Hogy ismerkedtetek meg Gera Zolival?

- Zoli anyukája a 8. emelet 29-ben, az én mamám pedig a 8. emelet 31-ben lakott, úgyhogy öt méterre lakott egymástól a két család. Zoli nagyon rossz gyerek volt, a papám sokszor mondta, hogy kilógatja az ablakon, olyan rossz. Garami Józsi bácsi el is küldte Harkányba a csapatból a linksége miatt. De végig egy társaságba jártunk, a játszótéren együtt szaltóztunk, majd az iskolacsapatban, az ifiben és a nagycsapatban is együtt játszottunk, és közösen mentünk fel a Fradihoz is.

- A tehetsége alapján már akkor lehetett látni, hogy ilyen sokra viheti?

- Én tudtam, hogy egy zseni, hiszen annyira ruganyosan, kiszámíthatatlanul játszott. Az volt a kérdés, hogy mentálisan mennyire lesz erős, és hogy fizikálisan a gyerekként elpazarolt évek mennyire bosszulják meg magukat később. Emlékszem egy meccsünkre, miután Róth Antal visszahozta Harkányból a PMFC-be, a Szeged ellen beállt, és egy szögletet, ahogy jött, kapásból kapura ollózott. A pécsi közönség pedig felállt és vastapsolt. Ma is előttem van az a lövése. Amikor meghívtak minket az olimpiai válogatottba, még merészebb karriert is jósoltam Zolinak, szerintem nem hozott ki magából mindent.

Világklasszis képességei voltak, és a nagyon nagy világklasszisok közé is tartozhatott volna, ha fiatalon kikerül külföldre egy topcsapathoz.

De így is európai klasszis vált belőle, mert aki ennyi mérkőzést lejátszott a Premier League-ben és így futballozott, arra ezt kell mondani. Aki ezzel nem ért egyet, az nem ért a futballhoz.

„Csanknál 40 fokban, teljes melegítő felszerelésben medicinlabdákat dobáltunk”

- Visszatérve a 2000-es Fradira, hogyan tudtátok felborítani a papírformát, és megnyerni a bajnokságot?

- A sikerben nagy szerepet tulajdonítok a fiatalok és idősek jó arányának. A rutinosabbak már kész játékosok, komoly, válogatott labdarúgók voltak, mint Lipcsei, Dragóner, Keller, Szűcs Lajos, Hrutka. A fiatalok pedig, mint Gyepes, Gera vagy én az utánpótlás-válogatottakban játszhattunk. És muszáj megemlíteni Csank Jánost, aki életem egyik legjobb edzője, emberileg és szakmailag is elmondhatom ezt. Olyan edzésen, amit ő vezényelt, addig és azóta se vettem részt. Jól összerakták azt az együttest szakmailag és emberileg is, fizikálisan pedig nagyon kiemelkedtünk a mezőnyből. Igaz, életemben nem is dolgoztam annyit, mint Csanknál.

- Gondolom neked is van róla valamilyen klasszikus sztorid.

- Akkor újdonság volt, hogy melegítő alsó- és felsőben edzettünk – nyáron is. Amikor mentünk a gödi, nyári edzőtáborba a Crnomarkovic (Kardos akkor Fradi-csapattársa – a szerk.) mondta nekem, hogy majd játszunk szerb-magyar meccseket a FIFA-játékban a csendes pihenők alatt. Elkezdődött az első edzés, Lipcsei Gabinak 10 percenként kellett töltögetnie a kulacsokat. A pályán rettenetesen meleg, 40 fok, mi meg teljes melegítő felszerelésben medicinlabdákat dobáltunk.

A tréning után Gerzson ki is terült a fűbe, én, aki szintén rengeteget tudtam futni a Balog Zolival kis híján négykézláb másztunk fel a buszra, és slagoztuk magunkat, ahogy tudtuk.

Az egész edzőtáborban csak edzettünk, ettünk és aludtunk. Azt hittem, nem élem túl azt a 10 napot. Jani bá' olyan felkészülést csinált nekünk, hogy abból nem jöhettünk ki rosszul. Mondanom sem kell, talán egyszer kapcsoltuk be a FIFÁ-t.

- Tartod még valakivel a kapcsolatot abból a csapatból?

- Napi szinten nem, de edzői konferenciákon vagy egyéb futballal kapcsolatos eseményeken többször is összefutottunk Lipcsei Petiékkel, Gera Zolival, ilyenkor persze mindig beszélgetünk és előjönnek az emlékek. Én elsősorban az akkori csapat fiataljaival voltam jóban, de már Gajda István és Halgas Tibor sincs köztünk, és sajnos Nagy Norbertet és Vámos Jánost is elvesztettük.

„Lelkileg is megviselt a sérülés”

- Sokaknak egy horrorsérülés is beugrik, amikor rólad van szó. A Videoton elleni bajnokin csúnyán kifordult a bokád. Neked sűrűn eszedbe jut még?

- Minden zuhanyzásnál, mert ott a bokámon a heg (nevet). Mivel pont egy tv-s meccsen történt az eset, ezért sajnos, ha azt hallják az emberek, hogy Kardos és Fradi, akkor ez jut az eszükbe, emiatt kicsit szomorú vagyok. A sérülés a legrosszabbkor jött, hiszen számítottak rám a Fradiban. Az viszont rosszul maradt meg sokak emlékezetében, hogy bár nagyon csúnyán állt a lábam, maga a sérülés nem volt olyan súlyos, mint amiről akkoriban először beszámoltak. Nem tört például el a lábam. Bokaficamom lett és elszakadt a külső bokaszalagom. A sérülés november 4-én történt, és január 4-én, a felkészülés kezdetén már a csapattal végeztem el a futógyakorlatokat. Sőt, már decemberben is futottam a Mecsekben. Inkább lelkileg viselt meg, hiszen akkor történt az eset, amikor bekerültem a csapatba, elindult a karrierem, és tudtam, hogy ha így folytatom, akár külföldre is mehetek. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a sérülés után még egyszer visszatornászni magam a bombaerős Fradiba. Ez sajnos be is igazolódott később.

- A sérülésed után néhány hétre rá pedig az édesapádat is elveszítetted. Emiatt is inkább a munkába menekültél?

- Igen, én alapvetően is türelmetlen voltam, túl sokat mászkáltam a járógipszben. Közben meghalt az apukám, a temetésén is gipszben tudtam ott lenni, és kicsit belemenekültem az edzésekbe.

Még jobban meg akartam mutatni az ő emléke miatt is, és az egyik támaszomat is elveszítettem, nem találtam akkor a helyem.

Korán kezdtem el edzeni, a sérülésem után maradt egy tályog, amivel eleinte nem foglalkoztak, később összehúzták, de emiatt begyulladt, a gyulladás pedig ráment az Achilles-inamra. Ezért később ki is kellett azt tisztítani, így két hónappal több lett a lábadozási idő. Végül április végén térhettem vissza a juniorok között a Honvéd ellen.

- Később hogy alakult a karriered?

- Tavasszal, a Fradival megnyertük a bajnokságot. Nyáron elkezdtem a felkészülést a csapattal, de a Pécs megkeresett, és úgy döntöttem, jót tesz, ha a másodosztályban újra formába lendülök. Félévre így kölcsönadtak, azonban annyira türelmetlenül játszani akartam már, hogy ősszel, a barátaimmal pályára léptem egy NB I-es futsal bajnokin a Komlóban. A vezetés ezt megtudta, és felbontották a szerződésemet. Mivel hivatalosan a Fradihoz tartoztam, a klubom támogatott is, tavasszal már Garami Józsi bácsinál edzettem, de csak a juniorok között játszottam. Bár Józsi bácsi mondta, hogy ha teljesen visszanyerem a formámat, számít rám, a Győr megkeresett nyáron, és a várhatóan több játéklehetőség miatt odaigazoltam. Ezt később megbántam, de utána Komlón újra jól ment a játék, az NB II-ben lőttem 16 gólt, majd a Kaposvárral két évig rendszeresen az NB I-ben szerepelhettem. Ezután kimentem külföldre, két évet az NB II-ben töltöttem, jött két újabb külföldi év, majd Bognár Györgynél a Bajában fociztam, ahol negyedikek lettünk a másodosztályban.

„50%-ot hoztam ki magamból”

- Hogy érzed, mennyit hoztál ki a karrieredből?

- Büszke vagyok arra, hogy NB I-es játékos, olimpiai válogatott és magyar bajnok is lehettem. Mindent összevetve, talán az 50%-t hoztam ki abból, ami bennem volt.

A maradék 50% a saját hibám, szerencsétlenségek és családi dolgok miatt nem tudtak kijönni. Sok minden miatt alakult úgy, hogy nem mondhatom el magamról, hogy sokszoros felnőtt válogatott lettem.

Abból az olimpiai válogatottból, amelyikben rendre játszottam, szinte mindenki bemutatkozhatott – Lőw, Gyepes, Simek, Buzsáky, Hajnal, Gera, Szabics - a felnőttek között is, és Gellei Imre is számított rám, a sérülés viszont rosszkor jött. Nem vagyok elégedetlen, de egy kicsit keserű a szájízem, amikor eszembe jut, hogy mi lett volna, ha nincs az a kihagyás.

- A profi futball után hogy sikerült áttérni a civil életre? Mivel foglalkozol most?

- 33 évesen elkezdtem építeni, hogy a futballban maradhassak. Elvégeztem a B-licencet, így Dombóvár után Pécsváradon, majd most újra Dombóváron dolgozom edzőként a megye I-ben, sőt, idén tavasszal játékosedzőként, ezen a szinten azért még a pályán is tudok segíteni. Dolgozom egy helyi reklámcégnél is, több NB I-es csapatnak is mi csináljuk például a műsorfüzetét, ebben nekem is szerepem volt. Somogy megyében pedig játékvezető is lettem, mert többen is ajánlották, hogy próbáljam ki a bíráskodást. Levizsgáztam, előbb az utánpótlásban kezdtem el fújni, majd már komolyabb meccseket is rám bíztak, és mivel jó visszajelzéseket kaptam, a játékosok elfogadtak, így ott is megragadtam. Több lábon állok tehát.

- Említetted, hogy ősszel kilátogattál az EL-mérkőzéseinkre, ezek szerint nyomon követed a csapat alakulását. Hogy látod a mostani Fradit?

- A Doll- és a Rebrov-korszakban is két, itthon hasonlóan eredményes csapattá vált a Ferencváros. Sőt, most már odáig jutott, hogy nemzetközi viszonylatban is eredményes, szerintem Európában egy teljesen jó középcsapatnak számít. Ez persze várható volt, hiszen gazdasági és infrastrukturális szinten is nagyon sokat belefektettek a klubba, aminek nagyon örülök. Kicsit irigykedem is a mostaniakra, hogy milyen körülmények között, milyen stadionban játszhatnak. Persze örülnék neki, ha több magyar lenne, mint anno, nálunk volt, de el kell fogadni, hogy a futball ma üzlet is. A külföldiekre pedig nem is tudok rosszat mondani, minden fórumon védem őket. Akik a Fradiban vannak, azok ezen a szinten jó futballisták, és egy-kettőben szerintem még több is van. Remélem, az elmúlt sikerek csak a kezdetet jelentették, és még nagyobbak jönnek.

- Sok Fradi-szurkoló is rég hallott felőled. Üzennél nekik valamit?

- Tartsák meg azt a jó szokásukat, ahogyan a csapatot biztatják, és ami az embert libabőrössé teszi. Ha szurkolásról, koreográfiáról van szó, akkor a Fradi-szurkolókról beszél egész Európa, ahol ez az egyik legjobb szurkolótábor. Maradjon meg az az egység és erő, ami a Fradi-családot jellemzi. És minket, régieket se felejtsenek. Ha megyünk a meccsekre, akkor veregessék meg a vállunkat. Persze a fiatalabb generáció már nem ismer meg, de amikor az EL-meccseken voltunk, és elsétáltunk a főbejáratnál, a söröző mellett egy-ketten odajöttek, megöleltek.

Ezek jólesnek az embernek. Maradjanak örökre ilyen elvakult fradisták, mert tudom, hogy ez a pályára is átjön.

Budai László