„Emlékszel rá?” címmel nemrégiben új rovatot indítottunk. Olyan korábbi Fradi-labdarúgókat keresünk a múltból, akikről az utóbbi időszakban kevesebbet hallottunk. Nem is biztos, hogy minden drukkerünk kapásból rávágja, melyik együttesben szerepelt az adott futballista, mégis, egy-egy ominózus pillanat, gól, mérkőzés, beszólás vagy esemény miatt érdemes feleleveníteni a karrierjét, beszélgetni vele az akkori Fradiról és arról, mit is csinál napjainkban. 

Első interjúnkban a 2001-es bajnokcsapat tagjával, Kardos Ernővel beszélgettünk a pécsi gyerekkorról, a 2000-es évek Fradijáról, Csank János legendás edzéseiről, Gera Zoltánról és a lelki megpróbáltatásokról.

Második interjúalanyunk az a Paul Shaw, aki a Ferencváros történetének egyik nehéz időszakában, a labdarúgócsapat NB II-es korszakában csatlakozott együttesünkhöz. Az ő 20 másodosztályú gólja is nagyon kellett ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk az NB II-es éveket, és a csapat szépen lassan visszakerüljön a helyére.

A korábbi angol csatár karrierje és élete igen kacifántosan alakult: egy angol kisvárosból származik, de hamar a legendás Arsenalnál találta magát. Dolgozott együtt Arsene Wengerrel és Dennis Bergkamppal, megjárt 11 angol klubot, játszott a Premier League-ben, de a másod-, harmad- és negyedosztályban is.

Magyarországon otthonra talált, ám a futball végül a Budapesttől több mint 8000 kilométerre lévő Orlandóba vitte. Honlapunknak is innen nyilatkozott Paul Shaw, aki szívesen beszélt a fradi.hu-nak a kezdetekről, angliai éveiről, a Fradiban töltött időszakáról, a szurkolói nyomásról, Lipcsei Péterről és Dragóner Attiláról, valamint jelenlegi munkájáról.

- Az 1970-es évek Angliájában, Burnhamben születtél. Milyen volt az ottani élet gyerekként, rögtön tudtad, hogy profi labdarúgó akarsz lenni?

- Egy igazi kisvárosban nőttem fel, amely 15 percre található Londontól. Csak néhány iskola volt Burnhamben, de a városban minden a futballról szólt, minden gyerek focizott. Az édesapám a Chelsea-nek drukkolt, sokszor elvitt a londoni meccsekre, én pedig azonnal szerelmes lettem a futballba. 

- Te is Chelsea-szurkoló lettél?

- Nem, édesapám Chelsea-szeretete ellenére én az Arsenalnak szurkoltam. A helyi focicsapat környékére mindig odajártak a megfigyelők, akiket a londoni klubok küldtek. Amikor megtudtam, hogy az Arsenal érdeklődik irántam, 14 évesen nem is lehetett kérdés, hogy azonnal oda akarok menni. Akkor még dönthettél úgy, hogy 16 évesen befejezed az iskolát, így én is ezt tettem, ezután pedig minden időmet a klubban töltöttem. A gondolataim csak a futball körül forogtak. Most már persze tudom, hogy a tanulásra is jobban oda kellett volna figyelnem (nevet).

- Mennyire volt nehéz egy angol fiatalnak akkor profi labdarúgóvá válnia?

- Az édesapám nagyon sokat segített ebben, fiatal koromtól folyamatosan vitt engem az edzésekre. Igaz, Angliában 16 évesen már megszerezheted a jogosítványt, én is hamar megtanultam vezetni, majd kaptam egy autót, így viszonylag korán önállósodni tudtam. Az ottani versenyhelyzetben azonban elképesztően nehéz megállni a helyed, kőkemények voltak az edzések és magas követelményeket állítottak.

Rengetegen akartak az Arsenalban játszani, a legjobb játékosok mind odamentek, úgyhogy profivá válni abban a klubban korántsem volt könnyű.

Nekem azonban ez volt az elsőszámú célom, minden nap jobb akartam lenni. Minden percét élveztem, amit abban a fantasztikus csapatban tölthettem.

- Ráadásul a Premier League 1992-es bevezetésével pont abban az időszakban esett át komoly reformokon az angol labdarúgás.

- Igen, emiatt sokkal több külföldi is érkezett, és Arséne Wenger is csatlakozott az egyesülethez. Egyre jobb játékosok jöttek, a színvonal folyamatosan emelkedett. Persze, ha úgy vesszük, ez jót is tett, hiszen egy játékosnak nagyon magas lécet kellett átugrania ahhoz, hogy egy Arsenal-szintű klubban profi legyen. Szerencsés voltam, hogy Wengernél játszhattam, és olyan labdarúgók rúgták a labdát körülöttem, mint például Dennis Bergkamp. 

- Milyen volt Wengerrel együtt dolgozni?

- Nagyon csendes ember, de az edzés minden egyes percében 100 százalékot követelt. Ezek a tréningek egyébként nem mindig voltak hosszúak, előfordult, hogy csak egy órát vagy annál is kevesebbet edzettünk, de abban az időtartamban mindent bele kellett adnod. Magas elvárásokkal dolgozott, és aki ezeknek nem felelt meg, annak gyorsan távoznia kellett. Nagyon jó kapcsolatot ápoltunk, mindig nyitottan, egyenesen beszélt. Ahogy egyre több játékos jött Európából, őszintén elmondta, hogy talál nekem egy másik csapatot.

Bár sok ajánlat érkezett értem, ő volt az első, aki közölte, ha ezek nem tűntek elég jónak. Sokszor elengedhetett volna, de kivárta, amíg a megfelelő együttest megtalálja a számomra. Ezért nagyon tisztelem őt.

- Angliában megszokott, hogy karrierjük elején rendszeresen kölcsönadják a fiatalokat, veled is ez történt. Mennyire nehéz rendszer ez egy angol tinédzsernek?

- Nem könnyű, emlékszem, én is 18 éves voltam, amikor először a Cardiffhoz mentem, amely akkor a negyedosztályban szerepelt. Hat meccset játszottam, nem volt jó időszak, a játék sem ment nekem. Szinte sokként ért az egész, kemény próbatétel egy ilyen helyzet, de nagyon sokat tanultam belőle. Megértettem, mire van szükségem ahhoz, hogy a második, harmadik kölcsönadás alkalmával jobb legyek.

- Melyik volt Angliában a legjobb szezonod?

- Szép éveket töltöttem a Millwallnál, majd a Gillinghamnél is, amellyel a másodosztályban szerepelhettem. Utóbbi kis klubnak számít, de jó csapatot alkottunk sok, remek képességű fiatallal. Talán a 2000-2002 közötti időszakban ment a legjobban a játék.

- És ki volt a legjobb csapattársad?

Egyértelműen Bergkamp. Elképesztő, ahogy látott a pályán, de a futballhoz való hozzáállása, az edzésmunkája is kiemelkedő.

Egy koncentrált, nagyszerű srác. Remek érzés volt fiatalon ott lenni körülötte.

- Ki volt az első, aki megemlítette neked a ferencvárosi lehetőséget, és hogy fogadtad mindezt?

- Amikor a Sheffield Unitedben játszottam, megismertem Dave McCarthy-t (az FTC szakmai igazgatójaként is dolgozott – a szerk.), később ő beszélt először arról, hogy lesznek játékosok, akik a Fradiba kerülhetnek. Én mondtam neki, hogy szívesen belevágnék, és nagyon hálás vagyok, hogy ez össze is jött.

- Mit tudtál akkor az FTC-ről?

- Angliában mindenki ismeri a Ferencváros nevét, az emberek tudják, hogy ez a legnagyobb és leghíresebb magyar klub. A részleteket azonban nem ismerik. Mielőtt csatlakoztam a Fradihoz, utánajártam mindennek, láttam, mennyire szenvedélyesek a szurkolók és milyen nagyszerű történelme van a klubnak, ezért tudtam, hogy tökéletes választás lesz a számomra.

- Abban az időszakban óriási volt az infrastrukturális lemaradása is Magyarországnak. Angliából érkezve nem volt furcsa a régi stadion vagy az edzőpályák állapota?

- A kontraszt nagy volt, ez igaz, de elsősorban azt néztem akkor, milyen fantasztikus múltja van a csapatnak. Én például imádtam a régi stadionban, abban a remek atmoszférában játszani.

- Melyek voltak a legnagyobb különbségek akkor Magyarország és Anglia között a futballban és az életben?

- A magyar foci nagyon technikás volt, de nem olyan gyors vagy annyira fizikális, mint az angol. A hétköznapokat tekintve, a családommal fantasztikus három évet töltöttünk Budapesten. Az emberek barátságosan fogadtak, az akkor még két kicsi fiam angol iskolába járt, nem is akartuk elhagyni a várost.

- Emlékszel az első tétmeccsedre?

- Egészen pontosan az első hazai meccsem van előttem. Talán nem is véletlen, hiszen két gólt is szereztem, kiváló hangulatban játszottunk, különleges nap az az életemben.

2.20-tól előbb Shaw első, majd második gólja

- A 2007/08-as szezon felénél érkeztél a Fradiba, a csapat akkor az NB II-ben szerepelt. Átérezted, hogy mennyire várják az emberek, hogy újra az élvonalban játsszon az együttes?

- Úgy érkeztem ide, hogy a Fradit vissza kell vezetni az NB I-be. Ez az első évben még nem sikerült, de tisztában voltam vele, hogy ez a legfontosabb feladatunk. Még akkor is, ha tudtam, én idősebb játékosként már nem fogok sokat az NB I-ben játszani.

Éreztük, milyen sokat jelentene a feljutás a szurkolóknak, ezért a második szezonban csak arról beszéltünk magunk között, hogy most nem bukhatunk el.

Nagyon koncentráltan játszottunk, és aztán, ha jól emlékszem, 17 pontos előnnyel nyertük a bajnokságot. Óriási megkönnyebbülés volt mindenkinek, hogy végre sikerült.

- Ki volt a legkedvesebb csapattársad abból a csapatból?

- A magyar játékosok mind befogadóak voltak. Ha valakiket ki kellene emelnem, akkor az egyikük Dragóner Attila lenne. Hihetetlenül segítőkész volt, mindig mondta, hogy szóljak, ha szükségem van valamire, rendszeresen érdeklődött a családomról is, hogy rendben vagyunk-e. De nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy együtt játszhattam Lipcsei Péterrel is. Nagyszerű ember és elképesztő játékos, nagyon jó lett volna, ha 10 évvel fiatalabban kerülünk egy csapatba. Kiválóan látott a pályán, egyszerűen tökéletes játékostárs volt egy csatár számára.

- Nem ért semmilyen negatív tapasztalat a Fradinál töltött időszakod alatt?

- Nem, semmilyen.

Persze a Ferencváros egy olyan klub, ahol szenvedélyesek a szurkolók. Azaz, ha nem játszol jól vagy nem nyersz, akkor azt rögtön az értésedre adják. De ez számomra teljesen rendben volt, ez is része annak, hogy valaki labdarúgó.

Ha nagy klubban játszol, ott bizony nyomás van, és mindenki azt várja tőled, hogy az összes meccset nyerd meg, ezt meg kell értenie minden játékosnak. És, ennek így is kellene lennie minden nagy egyesületnél. Én erre felkészültem, tudtam mi vár rám, főleg, mert korábban is játszottam olyan kluboknál, ahol nagy elvárásokat támasztottak felénk. Ráadásul világ életemben élveztem a nyomást, szerettem így játszani.

- Jól érzem, hogy most, amikor már nem vagy labdarúgó, hiányzik is ez a fajta nyomás?

- Igen, nagyon (nevet). Ez tényleg sokat jelentett nekem. Most technikai igazgatóként dolgozom, szeretem nézni az edzéseket, a játékosokat, de a meccsek hangulata, az a drukk nincs benne az életemben. Persze, ezt el is kell engedni, hiszen továbbra is szerencsésnek érzem magam, amiért a futballban dolgozhatok. Gyönyörű helyen lakunk Floridában, szeretem, amit csinálok.

- Miért hagytad el végül a Fradit?

- Jöttek az újabb, fiatalabb játékosok, és én mindig is tudtam, hogy nekem az a fő feladatom, hogy a Fradit visszajuttassuk az NB I-be. Ez volt a célunk, igaz, nagyon nehéz szívvel hagytuk el Budapestet. Nem is akartunk innen elmenni, de a futballban sajnos sűrűn előfordul, hogy költözködnöd kell.

- Mi történt veled utána?

- Egy rövid ideig visszatértünk Angliába, aztán jött egy lehetőség, hogy egy kisebb csapatban játsszam és edzősködjem New Yorkban. De ott végül csak egy évet töltöttem. Az MLS-ben szereplő Orlando akkori menedzsere ugyanis korábbi játékostársam volt, és felajánlotta, hogy legyek edző az utánpótlásban. Azóta, azaz már nyolc éve itt élünk, szeretünk itt lenni, de sosem tudhatod, mi történik majd veled.

- Sokat nőtt ez idő alatt a labdarúgás népszerűsége Amerikában?

- Abszolút, az MLS jóval nagyobb, erősebb lett. Nagyon profi itt minden, egyre több a szurkoló, és új stadionok is épültek. Folyamatosan növekszik a liga, és továbbra is rengeteg lehetőség rejlik még benne.

- Pontosan mi a feladatod az Orlandónál?

- A korosztályos csapatok technikai igazgatója vagyok. Az összes edző és játékos munkáját figyelnem kell a legkisebbektől egészen a 18 évesekig. Örülök, hogy fiatalokkal dolgozatok, besegítek az edzőknek, de előfordulhat, hogy egyszer majd jobban áttérnék a menedzseri vagy edzői munkára.

Ki tudja, egyszer akár a Fradiba is visszatérhetek.

- Mennyire tudod követni, merre járnak a korábbi, ferencvárosi csapattársaid, edzőid?

- Valamennyire sikerül, Matt Lowton például a Premier League-es Burnley-ben futballozik, és jól is játszik, de szoktam beszélni Bobby Davisonnal és Craig Shorttal is.

- És a Fradinak az eredményeit figyeled?

- Persze, láttam, amikor új stadiont kapott a klub, és azt is, hogy a csapat milyen sikereket ért el, és hogy egyre erősebbé válik. Mindig figyeltem, mit játszott a Fradi az Európa Ligában és a bajnokságban. Sőt, idén decemberben a feleségemmel Budapestre látogatunk, hogy ott pihenjünk kicsit. Mindenképp szeretném látni az új arénát, mert élőben még nem volt rá alkalmam, és ha úgy alakul, nagyszerű lenne, ha egy meccsen is szurkolhatnék benne.

- Sok szurkolónk a mai napig jó emlékekkel gondol vissza rád. Üzennél valamit?

- Köszönöm nekik, hogy amikor ott játszottam, ennyire befogadtak. Minden percét élveztem, amikor előttük játszhattam, rendkívül szenvedélyesek. Hihetetlen, mennyire akarják, hogy a klubjuk sikeres legyen, ezt mindig is öröm volt látni. Hálás vagyok, hogy igazán otthon érezhettem magam a Fradinál.

Fotók: (Nemzeti Sport (Németh Ferenc), twitter.com/TheGillsFC, twitter.com/paul10shaw, www.arsenal.com)

Budai László