A DVTK elleni 3-0-ra megnyert találkozót megelőzően, és annak szünetében hatalmas küzdelem folyt a Családi szektor alatt. Itt került sor ugyanis a Groupama Aréna történetének első dekázóversenyére, ami minden várakozást felülmúlt. Azt eddig is láttuk, hogy rengeteg csillogó szemű, tiszta tekintetű fradista gyerek jár a mérkőzéseinkre, de hogy ezek a fiatalok ilyen kivételesen bánnak a labdával – lévén, ők alapvetően egy futballmeccsre szurkolni és nem futballozni jönnek -, talán senki nem hitte volna.

Ugyan a vírushelyzet miatt korlátozott számban léphettek be a Groupama Arénába a nézők, emiatt a megszokottnál természetesen a D-szektor alatt is kevesebben voltak a meccs előtti időszakban, mégis, egy percre sem állt el az a hang, ami a legszebb annak, aki maga is futballista szeretne lenni. És jöttek is szépen sorban ezek a srácok, Kesztölcről, Budapest megannyi kerületéből, Kecskemétről, Keletről és Nyugatról egyaránt. Mind egy céllal álltak oda a Groupama Aréna szürke kövezetére: a fradisták közül ők dekázzák a legtöbbet, ők győzzenek, ők vigyék haza a dicsőséget, és annak kézzel fogható „trófeáját”, egy Fradi pólót.

A felkészülés sóhaja, aztán a csend, majd a cipő poros puffanása, amint monoton, újra és újra felpofozza a labdát térdmagasba. Ahogy a vasárnapi ebédhez a húsokat, úgy klopfolták a labdát a derék ferencvárosi lábak. Az első próbálkozásokat követően harminc-negyven ilyen puffanást jegyezhettünk fel, de az első negyedórában még dobogóra lehetett kerülni huszonöt dekázással is. Aztán talán már fél, vagy háromnegyed órája tarthatott a játék, amikor a figyelem és a koncentráció láthatatlan, csak érezhető feszültsége belengte a játékteret. Ez mindössze csak annyit jelentett, hogy az aktuális próbálkozóról képtelen volt levenni az ember a szemét. Nagyjából úgy ötven dekázás után jutott el oda a közönség, hogy mániákusan, labdaérintéstől labdaérintésig ossza figyelmét, még egy deka, még egy deka. Aztán ebből a sok-sok dekázásból először léptünk át száz deka fölé, megkérdeztük, hogy maradhat-e, maradhatott, így új rekordot jegyeztünk fel a táblánkra.

Aztán jött Bulcsú Csepelről, akinek vélhetően olyan a dekázás, mint bárki másnak a levegővétel. Nehezen megélhető az idő, amikor az ember azt figyeli, hogy egy tizenéves srác előbb elhagyja a százat, majd a kétszázat, aztán már háromszáznál jár, az ember csak számolja, nézi kerek szemmel, és nem érti, hogy mi annak a fizikája, hogy Bulcsú képtelen a vonzásából kiengedni a labdát, míg a többségtől pár tucat dekázás után olyan határozottsággal távolodik el a labda, mint az égbe fúródó űrhajó a földtől. Bulcsú első próbálkozása a háromszázat is elhagyta, felírtuk az első helyre, és azt hittük, megvan a győztes.

De akkor megjelent Levente a 18. kerületből. Optimista, vidám és „úgy is megcsinálom” tekintetéből azt olvastuk ki, hogy úgy is megcsinálja. A Szentély közönsége egy dekázóversenyen is az a közönség, amelyik a meccseken a lelátóról szorít: szigorú, nem titkolja elvárásait, de bármilyen szépet a legnagyobb jóra vágyó emberséggel azonnal elismer. Nos, ez a közönség a megszokottak szerint olyan 50-60 deka körül kezdett el odafigyelni Bulcsúra. Bulcsút ez nem zavarta, mert ő már az elejétől kezdve csak a labdát nézte. Mint egy kissé megfeszített felkiáltójel, ami a pontját rugdossa föl-fölfelé, úgy dekázott itt egy tízest, majd követve a labdát arrébb haladt pár métert, közben leszámoltunk egy újabb tízest, és egészen így tovább, amíg már elhagyta Bulcsú megdönthetetlennek hitt rekordját. Végül a 342. dekamozdulatát már nem tudta bevinni némi egyensúlyzavar miatt, így 341-gyel került fel az első helyre.

Bulcsú ezt nem látta, mert addigra már elment a családjával meccset nézni, de a szünet előtt tíz perccel megjelent. Nem mutatta ki kétségbeesését, de fogta a fejét. Aztán megjelent Levente is. Bemutattuk őket egymásnak, elmondtuk nekik, hogy vélhetően kettőjük között fog eldőlni a verseny, és hogy benne vannak-e még egy-egy utolsó próbában. Kezet fogtak, benne vannak. Elmondtuk nekik, hogy már bizonyítottak, és mindketten nyertek, innentől kezdve ez az egész már csak arról szól, hogy imádjuk a focilabdát.

A kihívó, Bulcsú kezdte. Az első pillanatoktól megvolt az a jellegzetes csend, ami úgy tűnik, a dekázóversenyek velejárója. Középen egy métereket ide-oda mozgó, közben végig dekázó fiatal, aki perceken keresztül csak ugyanazt és ugyanazt a mozdulatot végzi. A fejét leszegi, nem is kell figyelni hozzá az arcát, elég látni testének kifeszítettségéből: semmit nem lát, vagy érez a környezetéből, ő most ott van, abban az állapotban és azon a helyen, ahol azok szoktak lenni, akik éppen egyé válnak a labdával. Bulcsú eggyel kezdte, aztán 708-nál befejezte. Ekkor már nem csak ámulat, szórványos taps volt a jutalom, hanem örömujjongás.

Egyedül Levente sóhajtott egy nagyot, aztán belevetette magát a küzdelembe. Azzal, hogy nem dobta el a labdát feladva, ezt úgysem tudja behozni, már győzött. Megvan annak a sajátos lelkiállapota, amikor az ember már kétszázat dekázott, bekiabálják neki a számot, és így megtudja, hogy legalább további ötszáz dekázás kell a győzelemhez. Nem foglalkozott ezzel, nem inogott meg, csak folytatta. De a szél egyre inkább jelezte, hogy hazafelé el fogunk ázni, már a csapatok is kivonultak a második félidő folytatására, így pedig Levente ugyan ismét háromszáz fölött járt, de nem tudott javítani, maradt a 341-es szám a neve mellett.

A díjakat Patlók Olivér vloggerünk adta át a helyezetteknek: Ákosnak az I. kerületből, Leventének a 18. kerületből, és Bulcsúnak Csepelről. Azt beszéltük meg, hogy szombaton ismét találkozunk. A kapunyitástól kezdve a D-szektor alatt az első félidő 40. percéig várjuk a próbálkozókat. Aztán a szünetben az első három még tehet egy próbát, aztán eredményt hirdetünk, és kiosztunk újabb három Fradi pólót a legjobb háromnak.

De azt is tudjuk, nem csak Bulcsúék jönnek majd el, hanem a kihívók is. Talán, mert ez tényleg egy olyan játék, ahol aki csak egyet is rúg a labdába, az már valami egészen különlegeset - éppen aki, amit - nyer.

Czégány Pál
Fotó: Patlók László