Február végén, életének 86. évében elhunyt Faragó Antal. Tóni bácsi nem volt az FTC sportolója, nem szállította zsákszámra az aranyérmeket, nem foglalkoztak vele rendszeresen az újságok, mégis rendkívül fontos tagja volt klubunknak.

Egy volt ugyanis közülünk, egy fradista, akinek az első helyen mindig szeretett csapata állt. Még az 1970-es évek elején kezdett a Fradi kötelékében dolgozni, és egészen a 2000-es évek végéig aktívan dolgozott egyesületünkért. Már csak emiatt is igaz róla az a megállapítás, hogy összenőtt az Üllői úti stadionnal. 

Jegyárus volt – később főpénztáros -, akitől a szokott helyen - a borozó és az étterem környékén - mindig hozzá lehetett jutni a „zsugához”. De nemcsak jegyek voltak nála, különféle csecsebecséket is beszerezhettek a szurkolók, ha Tóni bácsinál vásároltak. Sokszor besegítettek neki a családtagjai is, nem csoda ez, olyan sikerkorszakokban volt ott a csapat közelében, amikor senkinek sem kellett tukmálni a zöld-fehér, szurkolói kiegészítőket.

- Volt egy kék asztalunk, oda kellett kipakolnunk a sálakat, sapkákat, egyéb apróságokat – emlékezett vissza édesapjára, és a vele való közös időtöltésre Faragó Péter. – A többi csapat mind közömbös volt a számára, soha nem volt semmilyen más klub iránt elkötelezett, csak a Fradi létezett. Ezt pedig a családjára is átragasztotta. Sokszor „kellett” neki segíteni, amolyan családi vállalkozásként csinálta ezt az egészet. Belőlem is fradistát nevelt, sőt, a nővérem lakodalmát is a Fradiban tartottuk. A legnagyobb élménye az 1992-es, diósgyőri túrához kötődött. Mindig azt hallottam tőle, hogy az volt pályafutása csúcsa. Persze, az 1995-ös Bajnokok Ligája-csoportkör is leírhatatlan volt számára, de valamiért a „number one” az a Diósgyőrben megszerzett aranyérem maradt a számára.

Az 1990-es évektől rendezőként is dolgozott a Népligetben. Először akkor, amikor még a "Kisstadionban" női kézilabda-meccsekhez hívták, később pedig már a szombat délelőtti utánpótlás-találkozókhoz is. Állandó jelenlétével egyfajta összekötő kapocs volt a szurkolók és a vezetők között, éppen ezért mindkét oldalról sokan ismerték őt. Aki az elmúlt évtizedekben csak egyszer is volt Fradi-meccsen, biztos, hogy találkozott Tóni bácsival, akiről a Fradi Múzeum vezetőjének, Tobak Csabának is különleges emléke van.

- A Bajnokok Ligája korszakban én is bérletes voltam, emiatt pedig korábban vásárolhattuk meg a jegyeket a nagy összecsapásokra. Mivel jól ismertem Tóni bácsit, ezért mondtam is neki, hogy mindenképp megyek majd a jegyemért. A lakásán tudtuk átvenni azt, emlékszem, 1200 forintba került, ma is nagy becsben tartom a tikettet - mondta Tobak Csaba a fradi.hu-nak

Arra Tóni bácsi fia, Faragó Péter is jól emlékezett, hogy a jegyárusítás sokszor nem ért véget a műszakzárással.

- Délután 5-kor vége volt a munkának, mentünk haza, épp csináltuk a vacsorát, az emberek pedig sorra jöttek az otthonunkba a jegyekért, bérletekért. Volt, aki Debrecenből, más Felvidékről érkezett. A Fradi ugyanis, mint azt mindannyian tudjuk, jócskán több egy budapesti klubnál, ez az egész ország kedvenc csapata. Sok vidéki, vagy határon túli szurkoló nem tudott felérni nyitva tartási időben, édesapám persze a munkaidőn túl is szívesen eltette a jegyeket, amiket aztán a lakásunkon tudtak átvenni. Mindig volt egy „stósz” jegy, itt körülbelül 2-300 belépőre kell gondolkodni. És ez csak az volt, amiért a nyitva tartási időn túl az emberek felutaztak.

Tóni bácsi mindvégig lojálisan kötődött az FTC-hez, utolsó heteit is fradistaként élte le, azonban a Fradi-pálya és mindenki Tóni-bácsija február végén befejezte földi életét.

Nyugodjék békében!