Horváth László, mindenki Api bácsija 1962 és 1969 között erősítette labdarúgóként a Ferencvárost, majd 1980-as visszatérése óta edzőként segíti az egyesület munkáját. Az 50. évforduló okán beszélgettünk vele.

- Mikor kezdett el futballozni, hogyan ismerkedett meg a sportággal?
- Celldömölkön születtem, ahol az általános iskola után ki lehetett próbálni a futballt, így sok korombelihez hasonlóan én is csatlakoztam a Celldömölki VSE-hez. Később Pápára kerültem, mint húsipari szakmunkás tanuló, a helyi csapatot erősítettem, amikor 1962 húsvétján a Fradi edzőmeccsre érkezett hozzánk. Csúfos vereséget szenvedtünk, 16-1-re kaptunk ki, de az egyetlen gólunkat én szereztem.

- Innen egyenes út vezetett a Népligetbe?
- Azt azért nem mondanám. Az edzőmeccs után még kétszer voltam próbajátékon az Üllői úton, két mérkőzésen kétszer is betaláltam, egyszer lábbal, egyszer fejjel. Mészáros Dodó bácsi ezután hívott végleg a Fradiba, először az ifibe, ahol Csanády Ferenc bácsi volt az edző. Ebből a csapatból később kilencen NB I-es futballisták lettek, ahogy jómagam is. Előtte még egy évig a tartalékcsapatot erősítettem, majd a felnőttekhez csatlakoztam.

- Milyen érzés volt akkoriban a csapat tagjának lenni, különösen a VVK-menetelés alatt?
- Természetesen óriási büszkeséggel tölt el azóta is, hogy részese lehettem a győzelemnek, csodálatos érzés volt. Ugyanakkor a csapat szerintem nagyon szerényen vette tudomásul a sikert, mindezt mi sem mutatja jobban annál, hogy a fiam a minap az internetről összeszedett egy kétperces összefoglalót a döntőről, amin úgy tűnik, hogy nem is örülünk a lefújás után. Ez persze nem igaz, de próbáltuk a helyén kezelni a bravúrt, hiszen az élet ment tovább.

- És aztán jött Amerika…
- Igen. Szerintem kevesen tudják, hogy az 1965-ös VVK-döntő azért volt csak egymeccses, mert indulnunk kellett a Fradival az észak-amerikai túránkra. A Juventus belement a szokatlan lebonyolításba, de cserébe Torinóban kellett lejátszani a mérkőzést, ami nem kis rizikót rejtett magában. Ennek ellenére behúztuk a találkozót, aztán pedig jöhetett Amerika, ami óriási élmény volt, főleg akkoriban. New Yorkban, Chicagoban és Clevelandben játszottunk hírverő mérkőzéseket, a mai napig szívesen gondolok vissza a túrára.

- Hol helyezkedett el a pályafutása után, mivel foglalkozik manapság?
- 1980-ban akasztottam szögre a stoplist, és ezután nem sokkal Novák Dezső hívott a Fradi utánpótlásába. Örömmel csatlakoztam ismét a csapathoz, hiszen már a pályafutásom alatt több, a labdarúgással kapcsolatos tanfolyamot elvégeztem, tudatosan készültem a játékoséveim utáni időszakra. A mai napig edzőként dolgozom, jelenleg 5-6-7 évesekkel foglalkozom, és nem csak a futball szeretetére tanítjuk a gyerekeket, hanem neveljük és képezzük is őket.