Labdarúgás

Az elején volt minden, kudarc is, siker is

Kezdjük ott, hogy az MLSZ 1950 óta negyedszer is megváltoztatta a bajnokság rendszerét, 1970-ben újra az őszi-tavaszi lebonyolításra állt át. Ezért 1970 tavaszán egy olyan bajnokságot írt ki, amelyben két nyolcas csoportra osztotta a tizenhat résztvevő csapatot. A csoportgyőztesek játszhattak a bajnokságért, nevezetesen a Fradi az Újpesti Dózsával mérkőzhetett oda-visszavágós rendszerben. A Megyeri úton 86 percig nem csak a fű volt zöld, az FTC 2:1-re vezetett, aztán kapott két gólt. A visszavágón 70 000 néző előtt a Népstadionban ugyancsak vezetett 1:0-ra a Fradi, ám a végén egy öngóllal a Dózsa egyenlített és elvitte a bajnoki címet. Fradista szemmel ez bizony kudarc volt. Ez az egyidényes bajnokság, egészen fura módon a következőre is hatott, nyilván az esélyegyenlőség jegyében, ugyanis a csapatok a csoportokban elért helyezésüktől függően kaptak plusz induló pontokat. Így a Dózsával ugyan azonos pontszámmal indult a Fradi, ám a végén két ponttal megint elmaradt tőle, amit megint nem lehetett sikernek minősíteni.

Az 1970/71-es ezüstérem azt jelentette, hogy a következő nemzetközi szezonban a Vásárvárosok Kupáját felváltó UEFA-kupában indulhatott a csapat. Az első indulását a régi szép időket idézően sikerrel ünnepelte a csapat, hiszen a török Fenerbahce, a görög Panioniosz, a német Braunschweig, a jugoszláv Zeljeznicar „testén át” egészen az elődöntőig menetelt, ahol az angol Wolverhampton következett, amely csapat egészen bizonyos, Szőke István rémálmaiban szerepel. Történt ugyanis, hogy az első mérkőzésen, a Népstadionban, 2:1-es Fradi vezetésnél, az egyébként biztos büntetőlövő Szőke 11-esét az ellenfél kapusa kivédte, aztán a végén az angolok egyenlítettek. A visszavágón pedig az angolok 2:1-es vezetésénél újra 11-eshez jutott az FTC, amit Szőke újfent kihagyott, a döntőbe jutás elúszott. Ezzel együtt a kupamenetelés siker volt. Kudarc volt a bajnokság, mert mi másnak is lehetne minősíteni egy 5. helyet?

A bajnokság vége után három nappal azonban máris jött egy szépségtapasz formájában az újabb siker, az FTC 14 hosszú év után újra megnyerte a Magyar Népköztársaság Kupát. A kupagyőzelem után 1972/73-ban megint csak nem sikerült a bajnoki cím visszahódítása, azt ezekben az években a Dózsa nagyon masszívan birtokolta, sőt ebben a szezonban a nemzetközi szereplés, ami ezúttal a KEK (Kupagyőztesek Európa Kupája) volt, és az MNK is felejtősre sikeredett.

Új csapat épül

A 70-es évek elején a ferencvárosi szakvezetők, kell-e külön hangsúlyozni, gyakran változtak. A ferencvárosi publikumnak a történelem évtizedei alatt kialakult az a zsigeri szokása, hogy elvárja a bajnoki címet. A kupagyőzelmeknek is lehetett tapsolni, de az valahogy mégsem volt az igazi. Ettől, ezektől az elvárásoktól is lett a Ferencváros Ferencvárossá, ahol játszani, ahol dolgozni megkülönböztetett érzést jelentett. 1970-ben Kalocsay Géza dr., utána 1973-ig Csanádi Ferenc próbálkozott megfelelni ezeknek a hatalmas elvárásoknak és mivel a bajnokság megnyerése nem sikerült, át kellett adniuk a stafétabotot, amely 1973. október 20-án Dalnoki Jenő kezébe került.

Az ősfradista Dalnoki Jenőnek csak egy számított, szeretett csapata sikere, mindent ennek rendelt alá. Kevesen vállalták volna fel annak felelősségét, hogy például Albert Flóriánt kihagyják a csapatból. Dalnoki megtette, Albert pedig befejezte az aktív pályafutását, amit 16 és fél évvel az első színrelépése után ugyanúgy tett meg, mint akkor, góllal. Az első idényében Dalnoki rögtön címet nyert, 1974. május 1-jén elhódította a csapattal az MNK-át.

A labdarúgók újra birtokba vehettek egy új stadiont

1974. május 19-én újra nagy nap virradt a Ferencvárosra, Újra egy olyan nap, amikor stadiont avathattak. A régi, rengeteg nagy csatát látott Üllői úti stadion fatribünjei elavultak, veszélyessé váltak, ott 1963. november 20-án játszhattak utoljára bajnoki mérkőzést, utána az FTC ideiglenes otthona a Népstadion lett. Látható, tíz és fél év ”hontalanság” következett, a hatvanas évek legjobb magyar csapata „albérletben” fogadhatta az ellenfeleit. Igaz, ami igaz, ez az albérlet volt olyan tágas, hogy befogadhatta az arra a csapatra kíváncsi rajongó tízezreket, nem egy alkalommal meg tudta tölteni a csapat a Népstadiont. De a saját otthon, a saját katlan mégis más. Az új stadion ilyen lett, futópálya nélkül, a nézők szinte a pályán ültek, az atmoszférája megfogta az ellenfeleket. A megnyitó valóságos népünnepély volt, oda jegyet szerezni rá az egyszerű ferencvárosi halandónak a lehetetlennel dacoló feladat volt. Az ünnepséget egyetlen dolog árnyékolta be, a Vasas csapata, amely bajnoki labdarúgó mérkőzésen 1:0-ra legyőzte a Fradit. Nem kellett sokat várni az első győzelemre, az a következő bajnoki mérkőzésen, június 1-jén az MTK ellen történt meg 2:1-re. Az első ferencvárosi bajnoki gólt az új stadionban Branikovits László szerezte.

A stadion aztán folyamatosan szépült, elkészült a világítás, az eredményjelző, a padokat székekre cserélték, bővítették a klubházat, magasított, fedett sajtóteraszt építettek az Üllői úti lelátó fölé, fokozatosan a labdarúgók és a labdarúgást imádók szentélyévé vált.

A nagy KEK-menetelés

Volt már az FTC történelmében KK, VVK, UEFA Kupa menetelés, amelyekről a megfelelő időben részletesen írtunk. A KEK azonban eddig a szezonig kimaradt a sorból. A KEK, azaz Kupagyőztesek Európa Kupája, amely abban az időben a második számú európai kupasorozat volt, az európai országok kupagyőztesei indultak benne. Az 1973/74-es MNK győzelemmel a Fradi ebbe a sorozatba váltott belépőjegyet. Az első ellenfél a wales-i Cardiff City volt, amely ellen az Üllői úton 2:0-ra, Cardiff-ban 4:1-re nyert a csapat, mintegy ráhangolódott a sorozatra. A következő ellenfél ugyancsak a szigetországba szólította a Fradit, azonban jóval veretesebb volt, a Liverpool. A sorsolás pillanatában sokan előre temették a csapatot, ők azonban mindenkire alaposan rácáfoltak. Liverpoolban hősiesen helytálltak, Máté János a 92. percben kiegyenlítette az angolok előnyét, 1:1-re alakította az eredményt. A hazai visszavágón 30 000 ember szorongott az Üllői úton és láthatták, hogy az angol sztárcsapat nem tud mit kezdeni a ferencvárosi védelemmel, akik Bálint László vezérletével minden rohamot visszavertek, így 0:0-ra hozták a mérkőzést. Ekkor már az idegenben lőtt gólok szabálya élt a kupasorozatokban, így azzal jutott tovább az FTC. 1975 tavaszán, már a negyeddöntőben a svéd Malmö következett. Az első, Svédországban rendezett találkozót nagy meglepetésre 3:1 arányban megnyerte a Fradi, így a visszavágó 1:1-es döntetlenje már elődöntőt ért. Elődöntőt, ahol a jugoszláv élcsapat, a Crvena Zvezda várt a csapatra. Mondani sem kell, az új stadion 30 ezres befogadóképessége kicsinek bizonyult, így a mérkőzést a „régi albérletbe”, a Népstadionba vitték, ott sokkal többen láthatták, hogy nagy csatában a Fradi 2:1-re legyőzte a jugókat. A visszavágó azonban pokolinak ígérkezett, egyrészt ott még több, 110 ezer fanatikus szerb rajongó őrjöngött a stadionban, másrészt az ellenfél játékosai is „vért ittak”. A Ferencváros az alábbi összeállításban kezdett: Géczi – Martos (Kelemen 92.perc), Bálint, Rab, Megyesi – Juhász, Onhausz (Takács 53.perctől), Mucha – Pusztai, Máté, Magyar. Pusztai László már a 7. percben döbbenetet okozott a stadionban, amikor megszerezte a vezetést, amit a jugók az 50. percben tudtak kiegyenlíteni. A Fradi védelme azonban Bálint László vezérletével jól állta a sarat, annak ellenére, hogy az ellenfél játékosai gyakran a brutalitás határát súrolták mindenáron való győzniakarásukban. Ezt a túlzott keménységet a játékvezető megtorlatlanul hagyta, ezek után nagy meglepetésre Bálintot a 70. percben egy „sima” szabálytalanságért azonnal, sárga lap nélkül kiállította. A vezérét vesztett védelem öt perc múlva kapitulált, a Zvezda megszerezte a vezetést. Volt még hátra 15 perc, a Fradi 10 emberrel játszott, a stadionban senki egy lyukas garast nem adott volna a továbbjutásukért. Támadgatott, tartotta a labdát az ellenfél, amikor a 80. percben a Fradi egy gyors ellentámadást vezetett, Mátét a 16-oson belül úgy szerelték szabálytalanul, hogy azt még a bíró is annak látta, megítélte a büntetőt. Az első számú 11-es lövő ebben a korban Bálint László volt, aki nem volt a pályán, ezért Megyesi István állt a labda mögé és hihetetlen nyugalommal úgy gurította a sarokba a labdát, hogy előtte a kapus a másik irányba vetődött, mondták is a régiek, ez amolyan „Novák-módi” volt. A hátralevő 10 percet kibírta a Fradi, így hősies küzdelemben megtették azt, amire korábban senki sem gondolt, bejutottak a KEK-döntőbe, amit 1975. május 14-én Basel-ben rendeztek. Nem elég, hogy Bálint nem játszhatott, az MLSZ sem volt a Fradival. Kérték ugyanis, hogy a május 10-én, Békéscsabán vívandó bajnoki meccset halasszák el, amit nem engedélyeztek. Végül a parázs hangulatú, nagyon kemény mérkőzésen többen is megsérültek, Pusztai úgy, hogy nem is tudott játszani a kupadöntőn, azon a döntőn, ahol a szovjet sztárcsapat, a Dinamo Kijev végül 3:0-ra legyőzte a Ferencvárost.

A csapat, amelyik idehaza mindent megnyert

Az 1975/76-os bajnokságban a Fradi átgázolt a magyar mezőnyön. A csapat, amelyet Dalnoki Jenő összerakott és az előző évadban a KEK-döntőig menetelt, igazán összeérett, a gépezetben minden fogaskerék a helyén volt és hibátlanul működött. Íme a tabló, amit az egyesület erről a csapatról készíttetett.

Igen, a Ferencváros nyolc év után visszaült a bajnoki trónra, letaszította onnan nagy vetélytársát, az Újpesti Dózsát. Hozzá kell tenni, a bajnoki címért futó versenyben nem a lila-fehérek voltak a nagy ellenfelek, hanem a Videoton. Az MNK-döntőben egy másik régi tradicionális ellenfelet, az MTK-t sikerült legyőzni. Az MLSZ Kupa 1975. augusztus 20-án és 21-én egy nemzetközi torna volt, ahol a Fradi a CSZKA Moszkva csapatával 1:1-re végzett, az argentin Estudiantes együttesét 5:1-re legyőzte és megnyerte a kupát. A Téli Kupa pedig 1975 decemberében egy téli villámtorna volt, a Fradi egy kivétellel lelépte ellenfeleit (Haladás 5:2, MTK 1:1 – ez a kivétel, ahol csak büntetőkkel jutott tovább az FTC -, Csepel 5:1, Videoton 7:1, majd a döntőben Újpesti Dózsa 4:1) és vitte haza a kupát.

A tablón látszik a teljes csapat, sőt a közreműködő stáb is. Dalnoki Jenőről írtuk, új csapatot épített. Az elején ezt a csapatot hívták csikócsapatnak is, hiszen az átlagosnál lényegesen több ifjú játékos játszott benne, mi több, alkotta a gerincét. Az ifjak közül kétségkívül Nyilasi Tibor volt az, aki játékával, Fradi szeretetével a régi nagyokat idézte. Már 18 évesen átesett a tűzkeresztségen, akkor mutatkozott be az NB I-ben. Igaz, akkor még nem lett állandó helye, azt Dalnoki Jenő alakította ki neki, ami után nem sokkal a magyar válogatottnak is kihagyhatatlan vezérévé vált. Kiválóan fedezte a labdát és cselezett, úgynevezett szólói élményszámba mentek, amikor egyedül megindulva átkígyózott az ellenfél védelmén és – természetesen – góllal fejezte be az akciót. Ugyanakkor nagyon is kihasználta nyurga termetét, fejjátéka is messze átlagon felüli volt, arra taktikát lehetett építeni. Persze az ilyen taktikához szükség van olyan társakra, mint egy gyors, beadni tudó szélső, no meg egy olyan játékmester, aki a szélső elé tudja tenni a labdát. A Fradiban ez a szélső a Bp. Honvédtól érkezett játékos, akiről ott már lemondtak, Pusztai László volt, aki pedig rendszerint elévarázsolta, akár 40-50 méterről is a labdát, az Ebedli Zoltán. Ők is bebizonyították, egyszerű játék a futball, a gyors szélső elé üres területre kell adni a labdát, ő lefut vele a vonalig, beadja, bent pedig jöhetett a „Bólints Tibi!” szurkolói rigmus és az ilyen támadások végén Nyilasi gyakran bólintotta a kapuba a labdát. Ha nem ő érkezett, akkor jött az igazi center - mert ugye Nyilasi nem is azt játszott -, a Szombathelyről igazolt ifjú Szabó Ferenc, aki ugyancsak kérlelhetetlenül kihasználta a helyzeteit. Bal oldalról Magyar István segítette a támadásokat, aki nem annyira gyorsaságával, inkább technikai képességeivel tűnt ki. A középpályán a mezőnymunkát Mucha József és a sokadvirágzását élő Branikovits László végezte, míg a Martos Győző, Rab Tibor, Megyesi István, Vépi Péter alkotta védelmet Bálint László, a fradisták „Bárója” irányította. Mindenki mögött pedig az alap egy nagyszerű kapus, aki eleinte még Géczi István, majd utána Hajdú József lett.

A képen balról: Bálint László, Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Pusztai László.

Ha páros év, akkor kupagyőzelem

A 70-es években MNK győztes lett a Ferencváros 1972-ben, 1974-ben és 1976-ban. Hogy teljes legyen a sorozat, 1978 sem maradhatott ki, nem is maradt. Addig azonban Dalnoki Jenőt is elérte a régi nagy edzők végzete, akik fantasztikus magasságokban jártak a csapattal, aztán nem tudtak tartósan ott maradni. Az 1975/76-os „mindent megnyertünk” szezon után egy év múlva a bajnokságban – már megint a sokszor használt idézőjelbe tett szó illik ide – „csak” harmadik lett a Fradi, ráadásul akkor a kupa is elszállt, sőt nemzetközi menetelés sem volt. Aztán az 1977/78-as idény nagyon csúnyán zárult, a 9. hely Dalnoki Jenő korszakának a végét jelentette. Ebben az évben az MNK küzdelmeit a bajnokság befejezése után tornarendszerben kezdték, majd a csoportgyőztesek játszottak tovább az elődöntőben, végül a döntőben. A Fradi Friedmanszky Zoltán irányításával a négyes csoportját megnyerte, az elődöntőben az Ú. Dózsát búcsúztatta, majd a döntőben a PMSC csapatát győzte le hosszabbításban és lett ezzel ebben az évtizedben negyedszer, a történetében tizennegyedszer a Magyar Kupa győztese.

Az 1978-as kupagyőztes csapat. Állnak balról: Rózsa Lajos pályaedző, Tepszics Ignác, Friedmanszky Zoltán edző, Major Ferenc, Bálint László, Vépi Péter, Zsiborás Gábor, Mészöly Pál. Guggolnak balról: Pusztai László, Pogány László, Szokolai László, Martos Győző, Takács József gyúró.

2. Csapatsportágak

Hazai és nemzetközi kupagyőzelmek, bajnoki cím nélkül

Vízilabdában az FTC edzéseit Gyarmati Dezső után Goór István vette át, aki korábban az egyik nagy ellenfél, a Szolnoki Dózsa kispadján is ténykedett. A munkastílusa nagyon passzolt a Fradinál maradó igen lelkes, fiatal gárdához. Igen, a fiúk lelkesedése igen nagy volt, és ha játéktudásban, technikában nem is jeleskedtek, munkabírásban, lelkesedésben a legjobb ferencvárosi hagyományokat idézték. A szakma elkezdte ugyan temetni az FTC csapatát, szerintük a Fradi kiesőjelölt volt, de nem lett igazuk, mert ez a fiatal gárda 1970-ben is felkapaszkodott a dobogóra, bronzérmesek lettek és ezt a harmadik helyezést a további két évben is hozták a világ egyik legnehezebb bajnokságában, a magyar vízilabda bajnokságban, ráadásul mindkét évben a kupában is másodikak lettek. Ez a fiatal együttes továbbra is tudott stabilan két válogatott játékost adni. 1970-ben az EB-ezüstérmes csapatban játszott Kásás Zoltán és Steinmetz János, 1972-ben a müncheni olimpián ugyancsak ezüstérmes csapatban Kásás Zoltán szerepelt, míg egy év múlva a sportág első világbajnokságán rajta kívül már Balla Balázs is részese volt a magyar csapat győzelmének. Itthon is acélosodott a gárda, 1973-ban sikerült győzniük a Magyar Népköztársaság Kupában.

Az 1973-as MNK győzelem adta meg a lehetőséget, hogy a csapat elindulhatott az akkor első ízben kiírt Kupagyőztesek Európa Kupájában. És ha már elindulhatott, csodát tett, 1974-ben megnyerte a sorozatot, amelynek négyes döntőjét Budapesten rendezték, így hazai szurkolók előtt ünnepelhetett a csapat. Az a csapat, amely pontveszteség nélkül nyert, legyőzve a korábban négyszeres BEK-győztes horvát Mladost Zágráb, a holland Vitesse és a bolgár Akademik Szófia gárdáját. Ebben a sorozatban már főszerepet játszott egy újabb ifjú tehetség, Gerendás György. Ugyanebben az 1974-es évben a bajnokságban második, a kupában a harmadik helyen végzett az együttes.

Állnak balról: Bányai Miklós, Steinmetz János, Kásás Zoltán, Wiesner Tamás, Balla Balázs, Györe Lajos, Goór István edző. Guggolnak: Kövecses Zoltán, Debreczeni Zsolt, Csikány József, Ipacs László, Szellő Tamás.

Az 1974-es év klubsikerei a válogatottra is jó hatással voltak, Európa-bajnok lett a csapat, a soraiban Kásás Zoltánnal.

Hiába voltak azonban a sikerek, a bajnokságban a játékvezetés, valamint győzelmeink sorozatos megóvása miatt lemondott Goór István mesteredző. Lemondott, de távozni nem távozott, saját kívánságára az utánpótlásban kapott munkát, ahol már egy másik nagy tudású mesteredző, bizonyos Szittya Károly is tevékenykedett. Miután kimagasló képességű játékosokat ekkor nem tudott igazolni a csapat, a fennmaradás csak a nevelés útján látszott megoldhatónak. Ez mindig sokkal nehezebb, de ha bejön, akkor soha nem kell megbánni. Edzőnek a kétszeres olimpiai bajnok, játékosként ősújpesti, edzőként az OSC-vel sorrendben ötszörös bajnok, nem mellesleg BEK-győztes dr. Mayer Mihályt sikerült szerződtetni. Érdekes anekdota, hogy ő mielőtt aláírta volna a szerződését, megkérdezte: „Szabad a Fradinak bajnokságot nyernie?" Dr. Mayer Mihály végül aláírta a szerződést, de nem választott könnyű utat. Első szezonjában, 1975-ben a bajnokságban bronzérmet nyert a csapattal, majd egy év múlva a negyedik lett, viszont megnyerte a csapattal a Magyar Népköztársaság Kupát. A kupagyőzelem után meglepő fiatalításba kezdett a mester. Elengedte a csapatból a csapatkapitány Kásást és további három játékost, dr. Szellőt, Ipacsot és Györét. Helyükre saját nevelésű fiatalokat állított. Tulajdonképpen mindent elölről kezdett, Dr. Mayer Mihály azonban mégis egy igen ütőképes, fiatal gárdát kovácsolt össze. Szigorú elve volt a keménység és a küzdőképesség magas szintű fejlesztése, szem előtt tartva a régi magyar vízilabda alapelveit. Híres mondása volt: „Aki nem bírja elviselni a vízilabda keménységét, az sakkozni menjen!”

1976 olimpiai év volt, a magyar vízilabda válogatott 12 év után újra olimpiai bajnok lett, a ferencvárosi játékosok közül Gerendás György volt tagja a csapatnak.

Gerendás György

Így értünk el az 1977-es évhez. A csapat a bajnokságban bronzérmes lett, a Magyar Népköztársaság Kupa elsőségét pedig megvédte. Ám ez az év megint a nemzetközi sikerekről szólt, hiszen az előző évi kupagyőzelem jogán a Fradi újra elindulhatott a KEK-ben. És ha már elindult …. Bizony, akkor azt megint meg is nyerte! Hogyan? Nézzük ennek a győzelemnek az állomásait. A budapesti selejtező négyes torna kötelező ujjgyakorlat volt a csapatnak, a dán Frem Odense 13:3-ra, a belga Dauphins 11:2-re, a török Istanbul Yüzme 14:3-ra kapitulált. A következő állomás az elődöntő volt, ahol a dubrovniki négyes csoportba kapott besorolást a Fradi. Ez már egy kicsit keményebb volt, már csak azért is, mert a mérkőzéseket szokatlan körülmények között, sós tengervízben rendezték. Ám ez sem volt leküzdhetetlen feladat. Rögtön az első mérkőzésen a házigazda, egyben legnagyobb vetélytárs jugoszláv Kotor volt az ellenfél, 7:4-re győzött a Fradi, a későbbiekben a holland válogatottal megegyező De Robben (8:6) és a bolgár Akademik Szófia (9:3) sem jelentett akadályt, így a Milánóban rendezett négyes döntőbe jutott az FTC. Itt az első ellenfél megint a Kotor volt, a mérkőzésen ezúttal is zöld-fehér győzelem született (9:7). Következett a nyugat-berlini Spandau (9:5), majd az utolsó találkozón az olasz Pro Recco ellen már a döntetlen is elég volt a végső győzelemhez, mivel korábban az olaszok kikaptak az általunk legyőzött jugoszlávoktól, a döntetlent hozta a csapat (7:7), így másodszor került birtokába a KEK serleg. Először szerzett azonban jogot a csapat arra, hogy a nemzetközi szövetség által kiírt Szuper Kupáért mérkőzzön a BEK győztesével, mivel első KEK győzelme idején még nem volt Szuper Kupa. A Szuper Kupa szuper döntőjében az olasz Canottieri Napoli volt az ellenfél. A mérkőzést a televízió is közvetítette, így nagyon sokan láthatták, hogy csapatunk imponáló játékkal, biztosan szerezte meg a győzelmet (6:4) és ezzel a magyar csapatok közül először nyerte meg ezt a klubcsapatok részére kiírt legrangosabb trófeát.

Állnak balról: Balla, Müller, Popper Imre technikai vezető, Kohán, Fehér, Wiesner, Szollár, a Szuper Kupával Steinmetz dr. csapatkapitány. Guggolnak: Varga, Udvardi, Tóth, Debreczeni. 

Felvetődhet a kérdés, ha a nemzetközi mezőnyben ekkora sikereket ért el a Fradi, miért nem sikerült ezekben az években egyszer sem a magyar bajnokságban nyerni? Ezt a kérdést a csapatkapitány, Steinmetz János dr. válaszolta meg a Népsport hasábjain: „Hét évvel ezelőtt Egerben volt egy torna — mondta Steinmetz dr. — azon egy teljesen kicserélődött, egészen fiatal csapatunk vett részt és nyerni tudott. Azóta valahogy úgy vagyunk, hogy a közvetlenül elérhető, „megfogható” kupákból, a „rövidtávú” tornákból a legtöbbet meg tudtuk nyerni, főleg külföldön. Mert ilyenkor sokat számít a baráti szellem, a küzdeni tudás, a csapat! A bajnokságban azért szerepelünk gyengébben, mert a hosszúra nyúlt küzdelemsorozaton kellene egy igazi világklasszis, aki egymaga is tud nyerni, akit idehaza nagyon tisztelnek a bírók.  De ezek a kupák mások. Ezeken helyt tud állni a gárda.”

A klubsikerek mellett három játékosunk, Gerendás György, Steinmetz János dr. és Wiesner Tamás a válogatottban elért 1977-es Európa-bajnoki címnek is örülhetett.

Steinmetz dr. szavai után már senki sem csodálkozhat, hogy egy év múlva, 1978-ban a bajnokságban megint csak harmadik lett, a kupát viszont megnyerte az FTC. Biztatóan, címvédőként mi másként indulhatott volna, az új KEK idény is, ahol a címvédés nüanszokon múlott, gólkülönbséggel második lett a csapat.

Az 1979-es esztendő a bajnokságban mi mást (emlékezzünk csak Steinmetz dr. szavaira), mint harmadik helyet hozott, ezúttal, sorrendben három kupagyőzelem után csak a második hely jutott az MNK-ban. Ám, hogy ez az esztendő is diadalmas esztendőként vonuljon be a Fradi pólótörténelmébe, arról megint a nemzetközi szereplés gondoskodott, megint egy KEK sorozat, amit újra, immáron harmadszor, megnyert. Miután a BEK-et a Vasas nyerte, így velük kellett megmérkőzni a Szuper Kupáért. A magyar bajnok a magyar kupagyőztessel semleges helyszínen, semleges bírókkal, érdekes volt. Végül FTC-Vasas 7:6, ami azt jelentette, hogy az FTC másodízben nyerte meg a Európai Szuper Kupát.

Párját ritkító sikersorozat a jégen

Ha a hatvanas évekről azt mondtuk, a Fradi überelte az előző évtizedet, akkor mit mondjunk a hetvenes évekről? Ekkor ugyanis a Fradi egyeduralkodó volt Magyarországon. 1971 és 1980 között zsinórban tíz alkalommal nyerte meg a magyar bajnokságot, 1974 és 1980 között zsinórban hétszer a Magyar Népköztársasági Kupát is. A páratlan bajnoki sorozatot két edzőlegenda jegyzi, Rajkai László ötször, dr. Jakabházy László pedig ugyancsak ötször irányította az évtized együtteseit. A nagy menetelésben hét játékos mind a tíz bajnoki diadalban részt vett: Mészöly András, Muhr Albert, Kereszty Ádám, Kovács Antal, Deák Miklós, Enyedi Ferenc és Póth János. A tízből 9 aranyat számlál Havrán Péter, míg 8-8 arannyal büszkélkedik Farkas András, Hajzer Tibor és Hajzer János, tehát nagy állandóság jellemezte ekkoriban a csapatot.

Bajnokcsapat 1976/77-ből

A Fradi hokitörténelmének ezen a pontján feltétlenül meg kell emlékezni egy hatalmas nemzetközi sikerről, sőt inkább sikersorozatról. Ez pedig nem más, mint az aktuális magyar bajnok, esetünkben a Ferencváros, menetelése a BEK-ben, azaz a Bajnokcsapatok Európa Kupájában. 1973-ig ebben a sorozatban sok babér nem termett a magyar bajnokoknak. Ennek nyilván az is az oka lehetett, hogy akkoriban a magyar hoki nemzetközi szinten a harmadik vonalban volt, a válogatott rendre a világbajnoki C-osztályban szerepelt, míg a BEK-ben jöttek a B, sőt az A-csoportos országok bajnokai is. Ám 1973 őszén, telén csoda történt. Az első ellenfél az olasz HC Bolzano volt, amely csapatot, tán mondani sem kell, a magyarnál előrébb jegyezték, a párharc egyértelmű esélyesének tartották. Ezek után 1973. október 13-án Bolzanoban a Fradi 6:4-re legyőzte az olasz bajnokot, majd a visszavágón hat nap múlva Budapesten, a Kisstadionban a fogadkozó olaszok újabb vereséget szenvedtek, ezúttal 7:3-ra nyert a Fradi. A profi Bolzano tehát kettős győzelemmel lett kipipálva, a következő fordulóban a nyugatnémet bajnok EV Füssen jött szembe. Ha az olaszokról azt írtuk, erősebbnek tűntek, akkor mit lehetett mondani a németekről, akiknek válogatottja stabil A-csoportos volt, a bajnokuk pedig játékosok sorát adta ebbe a válogatottba, európai szinten jelzett nagycsapat volt. Az odavágót Füssenben rendezték. 1973. november 13-án, a németek a hírüknek megfelelően kezdtek, a második harmad közepén már 6:1-re vezettek, ám ekkor megdobbanhatott a Fradi szív, amelynek eredménye, hogy a mérkőzés végén a hírügynökségek azt kürtölték világgá, hogy az FTC 8:7 arányban legyőzte neves ellenfelét. 1973. november 19-én Budapesten, megint a Kisstadionban, addig soha nem látott tömeg, 12.000 néző előtt a Fradi sporttörténelmet írt, 5:3 arányban újra győzött, továbbjutott a BEK elődöntőjébe. Eddig tartott a csoda, ugyanis a sorozat végén végül ezüstérmet nyerő holland Tilburg már nagyon kemény falat volt. Ezzel együtt ez a nemzetközi menetelés valóban párját ritkító volt.

A sorozatbajnok csapatnak, mint említettük, két edzője volt.

Rajkai László (balra) 1923. február 3-án született Kassán, 1946 és 1960 között játszott a Ferencvárosban, játékosként három, edzőként nyolc bajnoki címet szerzett a Fradival. Tagja volt az annak idején, 1951-ben száz százalékos teljesítménnyel bajnokságot nyert csapatnak. Gyorsan beépült, nagyon hamar az együttes stabil tagjává vált. Játékosként és edzőként is csak szeretett csapatát, a Ferencvárost szolgálta, természetesen a szövetségi kapitánykodás a válogatott élén ez alól kivételt képez.

Dr. Jakabházy László (jobbra) 1938. november 14-én született Budapesten. Hasonlóan Rajkai Lászlóhoz, játékosként és edzőként ő is csak a Ferencvárost szolgálta, no meg a magyar válogatottat irányította. Mindemellett állandóan tanult, képezte magát.

Az érettségi után a Testnevelési Egyetemen szerzett tanári diplomát, majd elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karán a pszichológia szakot, később Prágában a Károly Egyetemen a jégkorong-mesteredzői szakot (ott ilyen is volt), 1971-ben írta doktori disszertációját, mi másból, mint a jégkorong témaköréből. Ifjúként azt a célt tűzte ki maga elé, hogy sportolóként jusson ki egy olimpiára, elérte. Edzőként az volt a célja, hogy gyerekek ezreit tanítsa meg a sport szeretetére, szeretett klubjának pedig bajnokcsapatok nevelésével szerezzen dicsőséget, elérte. Oktatóként egyetemi szinten szerette volna oktatni a sport nagyszerűségét, egyfajta apostola kívánt lenni az aktív életnek, elérte. A tudomány területén egyfajta népművelővé szeretett volna válni, elérte.

Az aranyos lányok folytatták

A Fradi kézilabda hetvenes éveinek eredménytörténetét kizárólag a korábbi évtizedben aranyat aranyra halmozó lányok-asszonyok írták. A férfiak 1970-ben megnyerték a másodosztály bajnokságát, visszajutottak az élvonalba, ahol négy évig az alsóházban majd utána rendre a középmezőnyben végeztek. Ezzel szemben a nők 1970-ben megint „csak”, igen, megint az eredményes Fradiknál már megszokott csak szó, a másodikok lettek, cserébe viszont, megint megnyerték az MNK-át, mert az ugye mégsem járhatta, hogy ez a csapat trófea nélkül maradjon egy szezonban.

1970-ben a lányok újra a BEK-ben indultak, és pech, nem pech, ki tudja, megint az NDK bajnokát kapták az első fordulóban, ugyanúgy, mint az előző két próbálkozáskor. Három a magyar igazság, mondogathatták a lányok, és ezúttal tényleg borították a papírformát. Bár a keletnémet válogatottal szinte megegyező lipcsei csapat volt az ellenfél, ezúttal nem volt pardon, a Fradi az első hazai meccsen 16:9-es győzelemmel nyitott, amelyre nem volt a németeknek válasza, mert a visszavágón aratott 11:7-es győzelmük kevésnek bizonyult. A legjobb nyolc között az izlandi bajnok Reykjavik következett. Az FTC vállalta, hogy mindkét mérkőzést Izlandon játssza le. Az elsőt 21:5-re, a másodikat 19:5-re nyerte a csapat, következhetett a dán bajnok, HB Koppenhága. Az első, budapesti mérkőzés nagy győzelmet hozott, 14:7-re nyertek a lányok, nagy reményekkel utazhattak a visszavágóra, amely reményekben nem is csalatkoztak, hiszen az ottani 9:4-es vereség belefért, így BEK döntőbe jutott a Ferencváros. Abba a döntőbe, ahol a világ akkor kimagaslóan legjobb női csapata, a szovjet válogatottal megegyező Szpartak Kijev volt az ellenfél. Hatalmas küzdelemben 11:9-re alulmaradt a Fradi és második lett a BEK-sorozatban.

Idehaza 1971-ben újra bajnokok, 72-ben a bajnoki ezüst mellett MNK győztesek lettek.

Az 1971-es bajnokcsapat tagjai: Agócs Valéria, Bajcsevné Huszár Erzsébet, Berzsenyi Mária, Chmelár Veronika, Csiha Magdolna, Elekné Rothermel Anna, Filep Ilona, Hegedűs Teréz, Hólyáné Pencz Júlia, Kádárné Kardos Katalin, Kruzslicz Edit, Sterbinszky Amália, Szőkéné Bognár Erzsébet, Takácsné Giba Márta, Tőkéné Szakmári Mária, Zsidai Zsuzsa. Edző: Elek Gyula.

1972-ben újra BEK. Akármilyen hihetetlennek is tűnik, de a Fradi negyedik indulására negyedszer is a keletnémet bajnokot (harmadszor a lipcseieket) kapta ellenfélül az első fordulóban. 1972-ben kettős vereség lett a vége.

A mai kézilabdát ismerőknek feltűnő lehet az eredmények alakulása, hogy a maihoz képest milyen gólszegény mérkőzéseket játszottak. Akkoriban még nem volt olyan gyors játék a kézilabda, mint manapság, nem ismerték a passzív játék fogalmát. Az is nagy különbség volt, hogy idehaza még nem volt természetes dolog teremben játszani, a mérkőzések nagy részét szabadtéri pályákon, sokszor szélsőséges körülmények között játszották. Erre is van egy fotónk 1971-ből, egy bajnoki mérkőzésről, amin Elekné Rothermel Anna véd.  Nem lehetett könnyű ilyen viszonyok mellett játszani, ma szinte elképzelhetetlen.

De játszani kellett tovább, akár esett, akár fújt, az is igaz, egyre gyakrabban a teremben. Az 1972-es MNK győzelem után négy, trófea nélküli év következett, a bajnokságban sorra a 2., 3., 3., majd újra a 2. helyen végzett a Fradi, miközben a kupában is csak egyszer (73-ban) értek el második helyet. Aztán 1977-ben dobbantott még egy nagyot az első aranygeneráció. A bajnokságban ugyan újra csak az ezüstig jutottak, de a magyar kupát újra, a hetvenes években harmadszor, elnyerték. Nem a szokványos lebonyolítás volt, hiszen négy csapat részvételével zajlott, mindenki mindenkivel kétszer játszott, amolyan minibajnokságot kellett megnyerni a győzelemhez.

Ez a kupagyőzelem azt is jelentette, hogy az FTC újra elindulhatott a nemzetközi kupákban, ezúttal először a KEK-ben. A sorsolás szeszélye folytán ebben a sorozatban is találkozott a Lipcsével, ezúttal azonban nem az első fordulóban, hanem az utolsó meccsen, a döntőben. A döntőt magyar pályán, a Körcsarnokban vívta a két csapat, a Fradi végig vezetve 18:17-re győzött, így 1978-ban, első indulására azonnal megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját.

A kupagyőztes csapat tagjai: Berzsenyi Mária, Csiha Magdolna, Takácsné Giba Márta, Lelkesné Tomann Rozália, Rácz Éva, Zwickné Kuni Katalin, Tavaszi Katalin, Oszvald Magdolna, Tőkéné Szakmári Mária, Csulikné Bozó Éva, Szentirmai Judit, Csajbókné Németh Erzsébet. Edző: Elek Gyula.

Az FTC egy esztendővel később is eljutott a KEK döntőjéig, akkor azonban alulmaradt, így a második helyen végzett.

Az első nagy aranygeneráció kiemelkedő alakja volt a kapus Elekné Rothermel Anna, aki korának legjobb kapusa volt, nemcsak itthon, a világon is, ezt nemzetközi szaktekintélyek tartották róla. Igazolta ezt a statisztika is, hiszen akkoriban rendre az FTC kapta a legkevesebb gólt a bajnokságokban, akkor is, ha éppen nem lett bajnok.

Takácsné Giba Márta (képünkön az ellenfél karjai között), Szőkéné Bognár Erzsébet és Csiha Magdolna (képünkön éppen egymás mellett védekeznek) rettegett gólvágók voltak, akiknek ha elhagyta a kezét a labda, a kapusok általában már csak a hálóból tudták kivenni. A Fradiban kezdte pályafutását a későbbi idők legendássá vált magyar klasszisa Sterbinszky Amália is.

Természetes, hogy ezekben az években a magyar válogatottban is fontos szerep jutott a ferencvárosi kézilabdázó hölgyeknek. Az 1971-es VB-n a magyar válogatott bronzérmes lett, a soraiban Elekné Rothermel Annával, Szőkéné Bognár Ersébettel, Takácsné Giba Mártával és Sterbinszky Amáliával.  1973-ban VB 4. lett a magyar csapat, Elekné és Takácsné ebben is részes volt. 1975-ben és 1978-ban újra VB bronzéremnek örülhettek a magyar sportrajongók, Csajbókné Németh Erzsébet és Lelkesné Tomann Rozália mindkét válogatottnak tagja volt, míg Berzsenyi Mária és Csulikné Bozó Éva csak az 1978-as csapat tagjaként vehetett át érmet. A korszaknak számottevő csapata volt a magyar, az 1976-os olimpián bronzérmes lett, Berzenyivel, Csajbóknével és Lelkesnével.

3. Egyéni sportágak

Az „egyszemélyes” szakosztály

Az alcím nyilván túlzás, a hetvenes években nyilván többen is úsztak a Fradiban, ám a szakosztály húzóneve, sikerkovácsa egyetlen hölgy volt. 1970-ben lett az FTC igazolt versenyzője Gyarmati Andrea, aki igazán a génjeiben hordozta a víz, az úszás szeretetét. Szülei olimpiai bajnokok, Gyarmati Dezső és Székely Éva. Andrea édesanyja irányításával 1963-ban kezdett el úszni a BVSC-ben, és már az 1968-as mexikói olimpián jó helyezéseket (két ötödik hely) ért el. Az 1970-es EB-n már a Fradi színeiben szerzett két arany- (100 m pillangó, 200 m hát) és két ezüstérmet (100 m hát, 4x100 m gyorsváltó). Végül összesen 13-szoros Európa-csúcstartó és 30 felnőtt bajnokság győztese, háromszor az év magyar sportolónője. A müncheni olimpián a 100 m pillangóúszás középdöntőjéből új világcsúcsot úszva jutott a döntőbe, ahol azonban a rajtot sajnos elrontotta és "csak" bronzérmes lett. Utána a 100 m háton javított, ezüstöt nyert. Az 1973-as világbajnokságon 200 m háton lett harmadik. Az aktív sportolást 1975-ben hagyta abba.

Gyarmati Andrea

A hetvenes években - a magyar úszósport újabb fellendülésekor - az FTC úszók is szerepet játszottak a hazai úszóeseményeken és a válogatott csapatokban, főleg az Európa Kupa viadalokon. Gyarmati Andreán kívül magyar bajnokságokat nyertek, Cornides Edit, Ernst Ágnes, Gulyás Éva (ők Gyarmati Andreával kiegészülve 1973-ban a 4x100 m vegyesváltót nyerték meg), 1975-ben a Gerendás György, Juhász Gábor, Kormos István, Kovács Bertalan összeállítású 4x100 m gyorsváltó (lám, megint egy gyorsan is úszó vízilabdással) és Ernst Ágnes a 400 m vegyesúszásban, 1976-ban Dugántsi Anna 200 m pillangón. Az évtized utolsó bajnoki címét 1979-ben Kormos István nyerte, aki 100 m gyorson lett aranyérmes. Ők fémjelezték ekkoriban a klub úszóéletét.

Az atléták is újra elkezdték

A hatvanas évek második felének eredménytelensége után a klub elnöksége 1970-ben felfüggesztette az atlétikai szakosztály működését. Szerencsére nem tartott sokáig ez a "holtszezon", hiszen a szakosztály ismételt felállítására már 1972-ben megkezdődtek az előkészületek, amely után a szakosztály újjáéledt. Nem is kellett sokat várni az újabb eredményekre, bajnoki címekre. 1976-ban és 77-ben Gresa Lajos nyerte a 100 méteres síkfutás országos bajnoki címét. Ő nem csak szabadban, hanem fedett pályán is remekelt. 60 m-es síkfutásban a bajnoki címein kívül arról is emlékezetes maradt, hogy 1976-ban fedettpályás világcsúcsot futott 6.44-es eredménnyel. Gondoljunk csak bele, egy magyar, egy Fradi sportoló volt akkor a világ leggyorsabb embere. Rajta kívül a középtávfutók is kitettek magukért, 1977-ben és 79-ben egyaránt megnyerték a 4x800 és 4x1500 méteres csapattávot, a váltók tagjai Hrenek János, Ötvös Imre, Deák Nagy Imre, Horváth Béla, Golács Miklós voltak. Háromszor (1976, 77, 78) lett bajnok az 5000 méteres csapatversenyben az FTC, 1976-ban a távolugrók csapatversenyét is megnyerte. Az említettek közül Golács Miklós 1979-ben 10 000 méteren, Hrenek János pedig 1500 méteren lett „szólóban” is országos bajnok.  Ebben az időszakban a hölgyek között Völgyi Zsuzsa vezérletével nyert a szakosztály egyéni és csapat bajnoki címeket. Völgyi Zsuzsa 1976-ban és 77-ben bajnok lett 3000 m-es síkfutásban, 77-ben csapatban mezei futásban. A dobószámokban Armuth Edit nyert 1978-ban és 79-ben két országos bajnokságot súlylökésben. A szakosztály bajnoki össztermése a 70-es években 23 magyar bajnoki elsőség volt.

A képen balról: Gresa Lajos, Völgyi Zsuzsa, Arnuth Edit

Akik továbbra is lebirkóztak minden nehézséget

Bár 1970-ben egy-két neves versenyző távozott, Zsibrita János edző irányításával a fiatal tehetségek révén újabb sikereket ért el a birkózó szakosztály. Gál Henrik, Gyulai Mihály, Fehér István, Balla József olyan nevek, akik egy-egy korszakot jelentettek a magyar birkózás történetében. 1970-ben Vatai László, 1971-ben Gál Henrik nyert az országos bajnokságon aranyérmet, mindketten kötöttfogásban. Az 52 kg-os Gál Henriknek azonban súlycsoportjában volt egy stabil válogatott ellenfele, aki biztos kiutazónak számított az 1972-es müncheni olimpiára, ahová Gál is nagyon szeretett volna eljutni. El is jutott, ám ehhez át kellett nyergelnie a másik fogásnembe, szabadfogásba. Az olimpián még nem ért el eredményt, de idehaza 1972-77 között szinte verhetetlen volt, 1974 kivételével minden évben magyar bajnok lett. Közben, 1973-ban a szabadfogású világbajnokságon az 52 kg-os súlycsoportban bronzérmes, ugyanitt 1975-ben negyedik, csakúgy, mint a 76-os montreali olimpián. A montreali olimpiai évében megnyerte az Európa-bajnokságot. 1972-ben kezdte győzelmi sorozatát a másik szabadfogású „kisember”, a 48 kg-os Gyulai Mihály is, aki a hetvenes években összesen öt bajnoki címet nyert ebben a súlycsoportban, a nemzetközi színtéren pedig az 1976-os Európa-bajnokságon ezüst-, a 78-ason pedig bronzérmes lett. Fehér István 1977-től lett itthon a szabadfogású 74 kg-os súlycsoport egyeduralkodója, az 1978-as EB-n 6. helyet szerzett. A legnagyobb eredményeket a legsúlyosabb egyéniség, Balla József érte el, aki Magyarországon a szabadfogású nehézsúly királya volt, 1974-től kezdődően megszorítani sem tudták, minden évben bajnoki aranyat szerzett. Az 1976-os montreali olimpián ezüstéremig jutott, csakúgy, mint az 1975-ös és 1978-as Európa-bajnokságon, míg az 1977-es világbajnokságon bronzérmet akasztottak a nyakába. Az 1978-as Európa-bajnokságról még egy, eddig fel nem sorolt birkózónk szerzett érmet, a szabadfogású 57 kg-os Klinga László a dobogó második fokára állhatott.

A képen balról: Gál Henrik, Gyulai Mihály, Fehér István, Balla József

A hetvenes években egyre nagyobb sikereket elérő ferencvárosi birkózóknak 1973-ban teljesült egy régi álmuk is, a Szalay Imre emlékversennyel megnyitották és felavatták az új FTC birkózó csarnokát az Üllöi úti sporttelep területén, ami az eredményekben is tetten érhetően segítette a szakosztály további fejlődését.

A felsorolt egyéni sikerek mellett egyáltalán nem keltett meglepetést a hazai birkózó társadalomban, hogy 1976-ban az FTC csapata megnyerte a szabadfogású csapatbajnokságot, megszerezvén a klub, történetének első birkózó csapatbajnoki aranyát. A hetvenes években ezt a teljesítményt még kétszer sikerült elérni, hiszen 1978-ban és 79-ben is bajnok lett a csapat.

Akik ugyancsak VVK-t nyertek, sőt nem is egyszer

Az asztaliteniszező hölgyek a hatvanas évekbeli hazai sikereket a hetvenes években nemzetközire cserélték. Idehaza és Európában is a Statisztika női csapata verhetetlen volt, a hazai bajnokságokban több babér nem termett a Fradi versenyzőinek. Az egyetlen kivételt Szendy Katalin jelentette, aki női párosban (igaz más egyesületbeli párral) magyar bajnok tudott lenni. Más volt a helyzet a nemzetközi asztalok mellett, a női csapat 1970-ben először indulhatott a VVK-ban, ahol második lett, 1972-ben viszont már megnyerte azt.

Hogy ez nem egy véletlenül kifutott eredmény volt, azt a ferencvárosi hölgyek egy év múlva, 1973-ban bizonyították mindenkinek, amikor újra VVK-győztesek lettek. A Lisszabonban megrendezett döntőben 5:3-ra győzték le a TTC Kiel csapatát. Ez a mérkőzés volt a nagy klasszis, Jurikné Heirits Erzsébet búcsúja az aktív sportolástól.

Balról: Pénzes György edző, Jurikné, Petrányi, Deáki Imre szakosztályelnök, Poór, Szendy, Csontos István szakosztályvezető.

A Fradi klasszisai közül a hetvenes években a válogatottban Szendy Katalin szerepelt, aki tagja volt (bár mérkőzésen nem szerepelt) az1972-ben Európa-bajnoki címet szerző női válogatottnak.

Beérett a kerekesek munkája

A Schillerwein István által a hatvanas években elkezdett nagy utánpótlás nevelő program végképp beérett, 1970-től nem volt megállás. 1970-ben és 71-ben Nagy Gábor váltotta Hóbor Lajost 4000 m-en a bajnoki trónuson, sőt 1971-ben az 1000 m-es állórajtos időfutamot is megnyerte. Ugyanezt a számot 1972-ben Szűr István hozta a Fradinak. A felsorolt eredmények után nem csoda, hogy a három említett sportoló 1970-től 1973-ig négyszer egymás után a 4000 m-es csapat üldözőverseny bajnoka is lett. 1970-ben Jäckel Gábor, a következő két évben Bodnár József volt a kvartett negyedik tagja. Utóbbi a későbbi évtizedekben arról is híres lett, hogy ő volt az FTC labdarúgócsapatának gyúrója. 1973-ban a négyes összeállítása Szűr-Bodnár-Hóbor-Bürger volt. A munka azonban nem csak a pályán, az országúton is folyt, ennek első eredménye 1971-ben a már említett két versenyző, Nagy Gábor és Bodnár József páros bajnoki címe volt.

A képen balról: Nagy Gábor, Szűr István

A hetvenes évek eleje kimondottan jó korszaka volt a Ferencváros kerékpárosainak. Ennek egyenes következményeként a szakosztály szinte vonzotta a tehetséges fiatalokat. A KSI-ből (Központi Sportiskola) “kiöregedő” menők elsődleges célja colt a Fradiba igazolni. Velük egészen a hetvenes évek derekáig tovább erősödött a szakosztály, folytatták a kiváló eredmények sorát. Zöld-fehérben is nyertek több magyar bajnoki címet és értek el, értékesebbnél értékesebb helyezéseket. Érdemes őket név szerint is megemlíteni: Bürger Ferenc, Gábor András, Sarkadi Nagy Zsigmond, Szűcs Gábor, Morcz László, Zaka István és Illés Bálint.

Bajnoki címek zsinórban, a hazai kerekes élet nagy egyéniségeivel. Érthető, hogy a szakosztályvezetés 1974-ben elhatározta, saját bázist létesít. Úttörő-, serdülő- és ifjúsági szinten is bevezettek egy sportiskola-szerű foglalkoztatást, amelyhez az FTC részben rendelkezésre bocsátotta a népligeti bázist. A gondoskodást meg is hálálták a sportolók. 1974-től kezdődően szinte számolatlanul hozták a bajnoki címeket és mindezt egyáltalán nemcsak a felnőtt korosztályokban, hanem alatta is, minden szinten. Ebben az évben volt olyan válogatott viadal, ahol a magyar nemzeti színeket tiszta Fradi-sor képviselte.

A hazai sikersorozat később is folytatódott annak ellenére, hogy a kerékpár sohasem volt igazán támogatott sportág Magyarországon. A nemzetközi színtéren egyre-másra jelentek meg a szuperkönnyű, ugyanakkor horrorisztikus árú versenygépek. Nagy eredményeket csak ezekkel lehetett elérni. Magyar versenyző csak elvétve juthatott hozzá ilyenekhez. Sokkal jellemzőbb volt, hogy ügyes kezű mesteremberek egyedi bringákat építettek a magyar menőknek. Akik, ha egy-egy ilyennel külföldön is megjelentek, annak a szakma a csodájára járt, hogy ilyennel is versenyeznek még emberek? Igen, a magyar kerékpársport és ezen belül a Fradi így próbálta meg a lépést tartani. Itthon persze könnyebb volt, hiszen az ellenfeleknek sem volt különb gépe, elsődlegesen a tehetség dominált. Abban pedig nem volt hiány.

A hetvenes évek végétől jellemző lett, hogy szinte minden hazai menő megfordult rövidebb-hosszabb ideig a Fradiban. Biztos ők is érezni akarták ennek az egyedülálló klubnak a szellemiségét, mit jelent Fradi-címeres trikóban győzni, bajnokságot nyerni. Egy versenyszámot külön is ki kell emelni a 70-es évekből, ez pedig a pályaversenyek sorában a 4000 méteres üldöző csapatverseny. A kiemelés oka az, hogy ezt a számot kivétel nélkül minden évben az FTC kerekesei nyerték, egy tízes győzelmi széria pedig minden sportágban megsüvegelendő teljesítmény.

Feltűnik a teke Puskása

A hetvenes évek első ferencvárosi bajnokságát 1970-ben Nádas Kálmánné nyerte női egyéni összetettben. 1971-ben újra mindkét FTC csapat, a férfi is, a női is magyar bajnok lett, ami után már némi meglepetésként hatott, hogy 1972-ben bajnokság nélkül maradt a Fradi.

Aztán 1973-ban feltűnt az FTC, egyben a magyar teke egén egy üstökös, egy istenáldotta tehetség, akit később egész egyszerűen a tekesport Puskásának neveztek, aki évtizedeken keresztül uralni tudta a sportágát. Ez az akkor felbukkant fiatal tehetség Csányi Béla volt. Csányi Béla 1969 óta, 19 esztendős korától az FTC sportolója volt, ekként tagja volt már az 1970-es és 1971-es férfi bajnokcsapatnak is. Tagja, de tán még nem vezére, ami viszont 1973-ban egyértelművé vált, hiszen akkor egyéniben és csapatban is nagyot villantott, bajnok lett egyéni összetettben, majd az aranyat szerző férficsapatnak is igazi vezéregyénisége volt. 1973-ról azt is érdemes megjegyezni, hogy ettől kezdve egészen 2004-ig, azaz nem kevesebb, mint 32 éven át nem múlt el esztendő ferencvárosi teke bajnoki cím nélkül. A hetvenes évek további bajnokai:

1974-ben „csak egy” cím sikerült, azt Sütő László érte el, az egyéni bajnokságban, férfi párosban. 1975-ben bajnok lett a női csapat és a Csányi Béla, Sütő László férfi páros.

Ebben az évben a férfi csapat a már említett négy ezüstérem után a nemzetközi versenysorozatban, a Duna Kupában is előre tudott lépni, megnyerte azt. 1976-ban a Csányi Béla, Sütő László páros ismételt, mellettük megint egy csapat, ezúttal a férfiak lettek bajnokok. 1976-ban a női csapat elindulhatott a BEK-ben, ahol végül ezüstérmes lett. A férfiak viszont megvédték az előző évben megszerzett elsőségüket a Duna Kupában. Ugyanezen év hozta meg az első világbajnoki címet is, amelyet a tekében FTC sportoló ért el, Várnai Éva lett világbajnok a női válogatott tagjaként. 1977 négy bajnoki címet hozott. Bajnok lett a női és a férfi csapat is, továbbá Csányi Béla férfi egyéni összetettben és sorozatban harmadszor a Csányi Béla, Sütő László férfi páros. A férfiak nem elégedtek meg a magyar elsőséggel, ők Európa legjobbjai is lettek, hiszen ebben az esztendőben megnyerték, magyar csapatok közül elsőként a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

Állnak balról: Kelemen György szakosztályelnök, Bencze János, Sütő László, Faragó Gábor szakosztályvezető, Horváth József, Hankó György edző, Bencze Sándor intéző. Guggolnak: Tragizer István, Csányi Béla, Dénes László, Nagy László.

1978 a férfiak éve volt, újra bajnok lett a csapat, Csányi Béla férfi egyéni összetettben és sorrendben negyedszer is legyőzhetetlennek bizonyult a Csányi Béla, Sütő László férfi páros. A BEK-ben nem sikerült a duplázás, ekkor ezüstérmet szerzett a férfi csapat, míg a nők bronzig jutottak. 1979-ben Sütő László nagy bravúrt hajtott végre, hiszen ebben az évben ő nyerte meg a férfiak egyéni összetett bajnokságát, mellette a férfi és a női csapat is újra bajnok lett. A BEK-ben a férfiak ismét ezüstéremig jutottak. Ebből az évből mutatunk egy olyan csapatfotót, amelyen az egyaránt bajnoki címet nyerő női felnőtt és ifjúsági csapat tagjai láthatók. Ez is bizonyítja, hogy ezekben az években az utánpótlás is kiváló volt, hiszen a későbbi években az itt még ifjúsági korú versenyzők a felnőtt csapat kiválóságai lettek.

Állnak balról: Maróti Gyula edző, Hankó Zsuzsa, Szilassy Erika, Sallai Mátyásné, Darázsi Józsefné, Gazdag Judit, Szenczi Judit, Pletser Ferenc intéző. Guggolnak: Heincz Mária, Szilassy Tiborné, Decsi Jolán, Németh Angéla.

Versenyzőink természetesen a nemzeti válogatott tagjaiként a világbajnokságokon is képviselték Magyarországot. Várnai Éva 1976-os női csapatvilágbajnoki címéről már tettünk említést. Rajta kívül dobogós helyezést ért el az 1970-es VB-n Csányi Béla és Horváth József, az 1976-os VB-n Csányi Béla és Sütő László, akik tagjai voltak a bronzérmes magyar csapatnak, Csányi Béla egyéni összetettben is szerzett egy harmadik helyet. 1978-ban sikerült előrébb lépni, Csányi Béla egyéniben és csapatban is ezüstérmes lett, a csapat tagja volt Sütő László is.

Evezésben csökkent a lendület

Az evezős szakosztály az előző évtizedekben elkényeztette az érte rajongókat, a 70-es években nem tudta megközelíteni a korábbi sikereit. Összesen öt bajnoki címet nyertek, 1972-ben a Fabinyi József, Erdélyi Gábor kétpárevezős, illetve ugyanők, kiegészülve Bohn Istvánnal, Thék Andrással és Molnár Andor kormányossal a négyesben. 1975-ben és 76-ban pedig a Cziráki László, Diera János kettős nyert összesen három bajnokságot.

Felemás évtized kajak-kenuban

A félreértések elkerülése végett gyorsan le kell szögezni, a felemás szó nem az eredményekre vonatkozik. Sokkal inkább arra, hogy az évtized elején 1970-től 74-ig csak a férfiak, utána pedig 1975-től 79-ig csak a nők nyertek bajnokságokat. A férfiak között vannak a korábbi évekből visszaköszönő nagy nevek, mint Hesz Mihály, Csizmadia István vagy éppen az elnyűhetetlen Mészáros György, de vannak újak is, mint Madarassy Gyula, Pethő Péter, Vargha Csongor és Nagy Tibor. Utóbbi kettő az FTC világbajnokai közé is feliratkozott, miután 1973-ban tagjai voltak a világbajnoki címet nyerő K4 10 000 méteres egységnek, sőt Vargha Csongor a K4 1000 méteresnek is. De nem csak ők nyertek világbajnokságot, megtette ezt újra Hesz Mihály is, aki 1971-ben a 4x500 méteres kajak váltóban szaporította amúgy is veretes aranykollekcióját. Van még egy világbajnokunk ezekből az évekből, ő pedig nem más, mint Povázsay Péter kenus, aki 1975-ben C2 1000 méteren nyerte el címét. Ő volt az, aki a fentebb említett bajnoki sorban az FTC hosszú időre utolsó férfi magyar bajnoki címét is megnyerte 1974-ben, hogy 1975-től következhessenek a hölgyek, merthogy 1957-től 1974-ig kizárólag férfi sportolók nyertek magyar bajnoki címet, holott a nők is lapátoltak az egyesületben. Ez a helyzet változott meg 1975-től, onnantól kezdve egészen 1990-ig ugyanezt csak a nők tették meg. Az első női bajnoki cím 1975-ben Rajnai Klára nevéhez fűződik, aki a női klasszikust az 500 m egyest nyerte meg. Ugyanezt a teljesítményt egészen 1979-ig minden évben hozta, zsinórban ötször lett a táv bajnoka. Közben 1976-ban és 1978-ban Andrássy Katalinnal, 1977-ben más egyesületbeli párjával az 500 m párost is megnyerte, míg 1977-ben és 1978-ban a négyest is győzelemre vezette 500 méteren. Ezekben az években ő volt a magyar kajakkirálynő. A négyeseknek a már megnevezett Andrássy Katalinon kívül Révész Erika kétszer, Pápai Mária és Perényi Gabriella egyszer-egyszer volt tagja.

Rajnai Klára az 1976-os olimpián 500 m egyesben bronz, párosban ezüstérmet szerzett, a világbajnokságokon 1979-ben érte el legjobb eredményét, amikor az 500 méteres kajak egyesben lett bronzérmes.

A női egyes és a jégtánc

Női egyesben a 70-es évek elején természetesen még Almássy Zsuzsa volt a sztár, aki újra jelentős eredményeket ért el nemzetközi viszonylatban is. A magyar bajnokságot 1970-ben és 72-ben nyerte meg, emellett 1970-ben Universiade-győztes, EB 3. és VB 5. helyezett, 1971-ben élete legjobb eredményét elérve Európa-bajnoki ezüstérmes, 1972-ből pedig EB és VB 4., olimpiai 5.  helyezése van. 1973-tól profinak állt, az Egyesült Államokban jégrevü-szólótáncos lett. 1971-ben Almássy Zsuzsa nem indult a hazai bajnokságon, ám azt távollétében is fradista hölgy, Varga Vera nyerte meg, mint ahogy az 1970-es és 71-es jégtánc bajnokságnak is ferencvárosi győztese volt a Berecz Ilona, Sugár István pár személyében.

  Az 1971-es EB dobogó              Berecz Ilona és Sugár István

A vándor a világ tetejéig meg sem állt

1971-ben, egy akkor 18 esztendős fiatalember megnyerte élete első mesterfokú bajnoki címét lólengésben, Magyar Zoltánnak hívták Magyar Zoltánt nem kell senkinek sem bemutatni, minden idők legeredményesebb magyar férfi tornásza lett. Három olimpián vett részt (1972, 76 és 80), amelyeken kétszer (1976, 80) aranyérmet szerzett. Nyolc éven át legyőzhetetlen volt lólengésben, egyedülálló eleme volt a sokáig mások által lemásolhatatlan, róla elnevezett „Magyar-vándor”. A két olimpiai bajnoksága mellé nyert három-három világ- és Európa-bajnoki címet is. Természetesen itthon is sorra aratta bajnoki győzelmeit, az 1971-es első címét még 32 egyéni bajnoki cím követte, természetesen nem csak lólengésben, itthon nem volt olyan szer, ahol ne győzedelmeskedett volna. Összetettben háromszor nyert mesterfokú, kétszer országos bajnokságot, legerősebb szerén, lólengésben a mérlege öt-öt mesterfokú és országos bajnokság, talajon négy mesterfokú, ugrásban két mesterfokú és egy országos bajnokság, korláton egy mesterfokú és három országos bajnoki cím, gyűrűn egy mesterfokú, míg nyújtón négy mesterfokú és kettő országos bajnoki cím. Ez összesen 20 egyéni mesterfokú és 13 országos bajnoki cím. Edzője mindvégig Vígh László volt. 1980-ban vonult vissza az aktív versenyzéstől. Elvégezte az Állatorvostudományi Egyetemet, sokáig ebben praktizált, azonban a szíve visszahúzta a sport, a torna világába, ahol napjainkban vezetőként tevékenykedik, ő a Magyar Torna Szövetség elnöke.

Felvetődhet a kérdés, az 1970-es években Magyar Zoltán jelentette az FTC tornasportját? Á, dehogy! Természetesen voltak ugyancsak sikeres, még ha azok a sikerek nem is az ő sikereihez mérhetők, kortársai. Tihanyi Endrét már említettük, aki a korábban említettekhez még három országos bajnoki címet nyert, 1971-ben mesterfokú talajon, majd kettőt 1973-ban, talajon és ugrásban. Négyszeres országos bajnok (1971 lólengés és gyűrű, 1972 gyűrű, 1973 ugrás) Reggel Ferenc 1978-ban nyerte első mesterfokú bajnokságát talajon, amelyet 1980-ban megismételt Vámos István.

A magyar férfi torna erejét jelzi, hogy az idézett 1970-es évekbeli egyéni sikereket csupán egyetlen csapatbajnoki címmel sikerült megfejelni. Nem is megfejelni, sokkal inkább megkoronázni, hiszen ez a csapatbajnoki cím 1979-ben jött össze, akik pedig összehozták: Magyar Zoltán, Vámos István, Mészáros Ferenc, Mókus Lajos, Borbély József és Sivadó János. Sivadó János arról is nevezetes, hogy Magyar Zoltánhoz hasonlóan róla is elemet neveztek el lólengésben.

Akrobatikus tornászok

A tornászok gyakorlatai önmagukban is akrobatikusak, van azonban egy olyan ág, ahol az akrobatikus elemek önálló sportággá emelték azt, ez pedig az ugrás. Kezdetben sportakrobatikának hívták ezt a sportágat, mára akrobatikus torna lett. A sportakrobatika elsősorban egyik ága volt az akrobatikus ugrás 1979-ben még az FTC amúgy tornászai indultak a sportakrobatikai versenyeken, amelyek legfontosabbját, a magyar bajnokságot a férfi ugrásban Borbély József, a nőiben pedig Borhy Katalin nyerte.

Fradisták az olimpián

A hetvenes években két nyári olimpa volt, 1972-ben Münchenben, 1976-ban pedig Montrealban. Münchenben 18 fradista sportoló indult, közülük nyolcan értek el ezüstérmet, Gyarmati Andrea úszásban 100 m háton, Kásás Zoltán a vízilabda csapat, míg Bálint László, Branikovits László, Géczi István, Kű Lajos, Páncsics Miklós és Vépi Péter a labdarúgó csapat tagjaként. Gyarmati Andrea 100 m pillangón egy bronzérmet is szerzett, valamint helyezett volt a 4x100 m-es gyorsváltóban. A kenus Povázsay Péter szerzett egy 5., a kajakos Vargha Csongor pedig egy 6. helyezést. Olimpia pontszámítás szerint nem szerzett pontot érő helyezést a birkózó Gál Henrik, az evezős Bányai Ágoston, Dávid Imre, Gelley Antal, Kokas Péter és Sarlós György, a kerékpáros Nagy Gábor és itt még a tornász Magyar Zoltán.

Montralba 13 ferencvárosi indult, közülük ketten, a tornász Magyar Zoltán és a vízilabdázó Gerendás György olimpiai bajnokként tértek haza. Ezüstérmet szerzett a birkózó Balla József és a kajakos Rajnai Klára K2 500 méteren, aki éremgyűjteményét 500 m egyesben egy bronzzal is megtoldotta. Ugyancsak harmadik lett a női kézilabda válogatott tagjaként Berzsenyi Mária, Csajbókné Németh Erzsébet és Lelkesné Tomann Rozália. Negyedik lett a férfi tornászcsapat tagjaként Farkas Árpád és Magyar Zoltán, birkózásban Gál Henrik, míg ötödik lóugrásban Magyar Zoltán és hatodik a férfi kézilabda csapat tagjaként Szilágyi István. Nem végzett az 1-6. helyeken, így nem szerzett olimpiai pontot birkózásban Gyulai Mihály és Klinga László, valamint kerékpárban Szűcs Gábor.

Az 1972-es téli olimpián indult a műkorcsolyázó Almássy Zsuzsa, aki az igen előkelő 5. helyen végzett.

Összegzés

Az 1970-es években ismét voltak olimpiai-, világ és Európa-bajnokaink, újra szép számmal születtek magyar bajnoki címek, összesen 14 sportágban, amelyek: labdarúgás, jégkorong, kézilabda, úszás, birkózás, kerékpár, evezés, kajak-kenu, asztalitenisz, atlétika, korcsolya, teke, torna és akrobatikus torna.