„Legendáink nyomában” című rovatunkban régi bajnokainkkal beszélgetünk, olyan korábbi Fradi-sportolókat keresünk meg, akikről az elmúlt időben kevesebbet hallottunk, ám érdemes felidézni a sikereiket és megtudni, hogyan élnek most. A 96 éves Péterfalvi Lajos kamaszként kezdett el futni, ám a háború miatt megtört a karrierje. A harcok végeztével a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan szerencsésen hamar szabadult, később pedig a Ferencváros atlétika szakosztályának lett az edzője. Korábbi fradista növendékei a mai napig jó szívvel emlékeznek rá, ezért meglátogattuk, hogy hosszú életéről és a Ferencvárosról beszélgessünk. 

- Ígéretesnek indult a karrierje, ám a háború közbeszólt. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? 
- Szekszárdra jártam gimnáziumba, ahol a testnevelés tanárom biztatására kezdtem el atletizálni. Később egy pécsi és szekszárdi gimnáziumok közötti versenyen a 100 méteres síkfutást 11.1 másodperces idővel én nyertem. 1944-ben a Középiskolások Országos Bajnokságán második, az ifjúsági bajnokságon pedig első lettem távolugrásban. Bár vegyészmérnöknek készültem, a tanárom rábeszélt, hogy inkább a Testnevelési Főiskolára jelentkezzek, ahová fel is vettek, ám a háború miatt nem tudtam elkezdeni a tanévet. 

- Önt is behívták katonának? 
- Levente voltam, de a gimnáziumi tanáromnak köszönhetően nem hívtak be katonának. Pápára vittek minket az ejtőernyősökhöz, majd a németekkel együtt Ausztriáig vonultunk vissza, de szerencsére harcokba nem keveredtünk. A háború végén az oroszok fogságába estünk, akik magukkal vittek minket a Szovjetunióba. 

- Hogyan vészelte át a fogságot? 
- A táborban az orvosi feladatokat ellátó német az egyik fölöttem járó orvostanhallgatót vette maga mellé segédnek. Neki volt annyi joga, hogy kiválaszthatott közülünk hetente egy embert, akit be tudott rakni a láger gyengélkedőjébe pihenni. Szerencsém volt, mert pont akkor voltam én a kórházban, amikor jött egy orosz küldöttség, akik végig néztek minket, én pedig úgy le voltam fogyva, hogy hazaküldtek. Eleinte nem is értettem, hogy mit akarnak, ezért ellenkeztem. Nem akartam otthagyni a volt osztálytársaimat, féltem, hogy átvisznek egy másik táborba. De az oroszokat nem hatotta meg az ellenkezésem, feltettek egy vonatra, amely hazahozott Magyarországra. Igaz, hogy beteg voltam és mindössze 39 kilogramm, de mégis a szerencsések közé tartoztam. 

- Ezek után, hogyan tudott visszatalálni a sporthoz? 
- Nehezen, hiszen nagyon gyenge voltam és lassan indult újra az élet. 1947-ben kezdhettem el csak a főiskolát, amit 1951-re elvégeztem. Még egyetemista koromban a Fradi, akkori nevén Kinizsi keresett edzőt, én pedig elvállaltam a feladatot, így kerültem a kilencedik kerületi klubhoz. Később a Műszaki Egyetem testnevelési tanszékén kaptam állást, ahol a nyugdíjba vonulásomig dolgoztam. 1957-től pedig a MAFC-ot, (Műegyetemi Atlétikai és Futball Club - a szerk.) vezettem, eleinte titkárként, később pedig elnökként. Emellett pedig edzősködtem a Fradiban, egészen 1965-ig. 

- Milyen volt akkoriban az atlétikai élet Magyarországon? 
- Rengeteg klub volt abban az időben, ahol atlétikával foglalkoztak. Szinte az összes gyárnak volt szakosztálya. Az egyetemi bajnokságokat sokszor több ezer ember követte a helyszínen, hiszen az egyetemeken voltak a legjobb atléták. 

- A Ferencvárosnál Mátrai Sándor is a tanítványa volt. Igaz, hogy a későbbi remek védő tanácsot kért magától, hogy a futballt vagy az atlétikát válassza? 
- Igen, Mátrai Sanyit először mint atlétát hozták a Fradihoz, de akkoriban már focizgatott a harmadosztályban. Nagyon jól, 11 másodperc alatt futotta a 100 métert, még az atlétikai válogatottnak is kerettagja volt. De a futballedzők győzködték, hogy csatlakozzon a labdarúgókhoz, ezért engem is megkérdezett, hogy mitévő legyen. Azt mondtam neki: “Sanyikám, megvan mindkettőhöz a tehetséged, de ha híres szeretnél lenni, futballozz.” Azonban később még labdarúgóként is eljött párszor hozzánk futni a váltóba, ha szükség volt rá. 

- Milyen volt a futók kapcsolata a többi szakosztállyal? 
- Remek, az étteremben szinte minden nap összefutottunk a klub sportolóival. Magunk között szólva, sok fiatal lány csak azért atletizált, hogy találkozhasson a futballistákkal. Mindenkivel jó volt a kapcsolatunk, a szabadidőnkben is sokat voltunk együtt a többi fradista sportolóval. 

- Milyen edzőként elért eredményére a legbüszkébb? 
- A Fradinál annyi élsportoló volt, hogy nehéz volt mindenkire kellő figyelmet szentelni, ezért az atlétika mindig is háttérben volt. A legjobbjainkat sose sikerült megtartanunk, felnőtt versenyzőink szinte nem is voltak. Ezért főleg az utánpótlás képzésre helyeztük a hangsúlyt. Több mint 100 igazolt ifjúsági versenyzőnk volt folyamatosan, akik sok szép eredményt elértek. 

- Miután eljött a Ferencvárostól, hogyan alakult az élete? 
- A MAFC-nak voltam a főtitkára, ám sokáig elnök nem lehettem, mert nem voltam párttag. Később ez a szabály enyhült, így engem választottak klubvezetőnek. Egészen 2004-ig töltöttem be tisztségeket a klubban, 1997-ben pedig megírtam a MAFC 100 éves történetét. 

- Tartja még a kapcsolatot az egykori fradista növendékeivel? 
- Természetesen, remek a kapcsolatom velük. Amíg a lábam bírta, minden évben elmentem a találkozókra, ahol az egykori fradista altéták összegyűltek. Sokáig még Mátrai Sanyi is eljött ezekre az összejövetelekre. Ezeket a Rudas Étteremben, annak megszűnése után egyéb vendéglőkben tartottuk. Nagyon jó szívvel emlékszem vissza ezekre az eseményekre. Sok korábbi tanítványom egészen a mai napig gyakran keres telefonon, ami nagyon jól esik. 

- A mai Ferencvárost figyelemmel követi még? 
- Persze, a televízióban mindig megnézem a meccseket és nagyon örülök a szép eredményeknek. Fiam hatalmas fradista, sokat jár meccsekre. Érdekes, gyerekkorában nem érdekelte a futball, idős korára lett nagy szurkoló. 

Csermely Gergely