A Gondoskodás Európai Napja elnevezésű, EU-s támogatással megvalósuló nemzetközi projekt keretében ezúttal a Ferencvárosi Torna Club korábbi válogatott labdarúgójával, a négyszeres magyar bajnok Telek Andrással beszélgettünk. A Gondoskodás Európai Napja egy 2015-ben indult kezdeményezés kiterjesztése. A célunk, hogy más európai sportegyesületekkel közösen felhívjuk a figyelmet az élsportból a civil életre való átállás nehézségeire és inspiráló történeteket osszunk meg azokról, akiknek sikerült az átállás.

- Fiatalon és viszonylag hirtelen fejezte be a futballista-pályafutását 2002-ben, 31 évesen. Hirtelen döntés volt?

- Nem, akkoriban éreztem már, hogy nem vagyok olyan fitt, mint korábban. Szerettem volna úgy abbahagyni, hogy a szurkolóknak ne egy elfáradt labdarúgó, hanem egy NB I-es játékos maradjon meg.

- Volt B-terve a labdarúgás utáni életre?

- Először edző szerettem volna lenni. A Fradi utánpótlásában hat évig edzősködtem is, aztán úgy döntöttem, hogy mégsem ez az én második karrierem, ezért biztosítási területen kezdtem el dolgozni.

- Mikor alakult ki az érdeklődése a futballhoz képest teljesen más irányt képviselő biztosítási terület iránt?

- Édesapám üzletkötő volt az egyik nagy biztosítótársaságnál, ő már a ’90-es években mondta, hogy szerinte érdemes volna majd ezzel foglalkoznom, hiszen ismertebb labdarúgóként megvan hozzá a kapcsolatrendszerem. Igaz, amíg a pályán voltam, nem nagyon foglalkoztam ezzel.

- Sokáig érezte, hogy az ügyfelek a korábbi játékost és edzőt ismerik meg először önben?

- Ezt még most is érzem, amikor a legtöbb ügyfelemmel találkozom, az első percekben inkább a futballról, az aktuális mérkőzésekről beszélgetünk. Az ügyfélköröm nagy része a sporthoz kötődik.

- Tapasztalatai szerint melyek azok a nagyobb kihívások, amelyekkel egy korábbi sportolónak szembe kell néznie a civil életben?

- A sportpályán kívül is megvannak a versenytársak, ugyanúgy érhetik kudarcok és sikerélmények az embert, mint a sportban. A különbség csak annyi, hogy már nem a csarnokban, a stadionban vagy a versenypályán versenyzünk a vetélytársakkal, hanem az asztal mellett. Ehhez is hozzá kell szokni.

- Ön szerint mit tehetne a társadalom, mit tehetne maga a sportoló a visszavonult élsportolók jobb társadalmi beilleszkedése érdekében?

- Szerintem a legtöbb sportolónak már jóval a visszavonulása előtt gondolnia kellene a jövőjére. Hasznos volna, ha a játékos időben részt venne egyfajta szűrésen, tanácsadáson, amelyből megtudja, hogy melyik az a szakma, amely a leginkább testhez álló lehet számára a sportpályafutása után. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenkiből lesz például Hajnal Tamás, aki visszavonulása után az FTC sportmenedzsere lett, sokkal többen vagyunk, akiknek a sportkarrier után teljesen más területen kell megtalálni a számításokat.

- Az ön pályafutásának éveiben mennyire volt jellemző ez a fajta tudatos jövőtervezés a klubok vagy a játékosok részéről?

- Az én klubjaimnál nem volt ilyen, nem tudok róla, hogy bármelyik versenytársunknál külön foglalkoztak volna ezzel. Szerintem ez még manapság sem jellemző Magyarországon és külföldön sem. Márpedig ez egy hiányterület, szerintem igenis fel kell készíteni a sportolókat a pályafutásuk utáni évekre, a második karrierre is.

- Napjainkban is biztosítási területen dolgozik, saját cége van. Maradt kapcsolata a sporttal is?

- Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az FTC vezetőségének köszönhetően a cégem intézheti a labdarúgók, a vízilabdázók és a jégkorongozók biztosításait is, de kapok munkát például a Magyar Labdarúgó Szövetségtől is. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek a futball nem engedte el a kezét – ha nem is a pályán, klubvezetőként vagy egyéb területen kötődöm a sportághoz, a saját munkámnak köszönhetően kapcsolatban maradtam vele.