A Gondoskodás Európai Napja alkalmából a Ferencvárosi Torna Club korábbi birkózójával, 1988 olimpiai bajnokával, a szakosztályvezetőként napjainkban is a klub kötelékébe tartozó Sike Andrással beszélgettünk. A Gondoskodás Európai Napja az FTC EU-s támogatással megvalósuló projektje, egy 2015-ben indult kezdeményezés kiterjesztése. A célunk, hogy más európai sportegyesületekkel közösen felhívjuk a figyelmet az élsportból a civil életre való átállás nehézségeire és inspiráló történeteket osszunk meg azokról, akiknek sikerült az átállás.

- Alig 12 évesen szülővárosában, Egerben kezdett birkózni. Miért éppen a birkózást választotta?

- Először focizni szerettem volna, de nem igazán tetszett a légkör, nem úgy foglalkoztak velem az edzők, ahogy azt elképzeltem. A bátyám birkózott, így a következő lépés az volt, hogy én is megismerkedtem ezzel a sportággal.

- Bejött a váltás, hiszen később birkózóként lett ismert, pályafutása csúcsán kötöttfogásúként Szöulban olimpiai aranyérmet nyert. Elégedett a sportpályafutásával?

- Igazán akkor volna teljes az éremkollekcióm, ha világ- és Európa-bajnokságon is nyerni tudtam volna, ám ezeken a versenyeken „csak” ezüst- és bronzérem jött össze nekem. Ennek ellenére összességében elégedett vagyok a pályafutásommal.

- Hosszú és eredményes sportpályafutást tudhat maga mögött, amely után később edzői pályára lépett. Mikor gondolt először arra, hogy idővel a civil életben is boldogulnia kell?

- Éppen a szöuli győzelem évében, 1988-ban szereztem sportmenedzseri diplomát, ám akkoriban még nem gondoltam volna, hogy egyszer edző leszek. Miután 1995-ben abbahagytam a birkózást, kipróbáltam magam más területeken is az életben, de hiányzott a birkózás, ezért döntöttem úgy ’98-ban, hogy edző szeretnék lenni. Később meg is szereztem az ehhez szükséges diplomát is.

- Klubja, az FTC támogatta a terveit?

- Amikor az akkori szakosztályvezetőnek, Kruj Ivánnak elmondtam, hogy edző szeretnék lenni, tárt karokkal várt, egyből nekem is adta az egyik legígéretesebb csoportot. Abba az akkor serdülőkorú csoportba járt például Bácsi Péter és Fodor Zoltán is, ők később felnőttként is kiemelkedő sikereket értek el. Ezt a csoportot végigvittem a felnőttig.

- Milyen nehézségekkel szembesült, amikor a sport világából a civil életbe csöppent?

- Még javában birkóztam, amikor a feleségemmel közösen egy vendéglátóhelyet vittünk. Később próbáltunk éttermet nyitni, aztán elváltam, szerettem volna egyedül más vállalkozásokba fogni, de lépten-nyomon falakba ütköztem. Hirtelen arra kellett rájönnöm, hogy én, aki birkózóként ünnepelt sportoló, olimpiai bajnok voltam, a civil életben gyakorlatilag senki vagyok, semmi segítséget nem kaptam. Mivel nagyon hiányzott a birkózás, hamarosan visszatértem a sportba és edző lettem.

- Mit gondol, miben tudna segíteni a társadalom az élsportolóknak a zökkenőmentes átállásban?

- Szerintem sokkal tudatosabbnak kéne lenni a versenyzőknek a sportpályafutásuk alatt, de azt tapasztalom, hogy ez egyre inkább így van, sokan már a karrierjük alatt tudatosan építik a jövőjüket. Vannak pozitív példák. Ha csak a mi sportágunkra gondolok, szerintem a különböző rendvédelmi szervek kínálhatnának életpálya-modellt a küzdősportolók számára, ezzel is ösztönözve őket arra, hogy tudatosabban készüljenek az élsport utáni jövőjükre.