A kétszeres olimpiai és világbajnok Madaras Norbert a projekt nagykövete, napjainkban az FTC vízilabda szakosztályának vezetője. A Gondoskodás Európai Napja az FTC EU-s támogatással megvalósuló projektje, egy 2015-ben indult kezdeményezés kiterjesztése. A célunk, hogy más európai sportegyesületekkel közösen felhívjuk a figyelmet az élsportból a civil életre való átállás nehézségeire és inspiráló történeteket osszunk meg azokról, akiknek sikerült az átállás.

- Hogyan lett vízilabdázó?

- Hatéves voltam, amikor a szüleim először levittek az uszodába. Eleinte nem vízilabdáztam, csak úsztam, 14 évesen váltottam. Ez a vízilabdához általában már késő, nekem szerencsére még nem volt az. „Vizes” családban nőttem fel, hiszen az édesapám is úszott, illetve a nagymamám válogatott úszó is volt. Noha nem volt kötelező úsznom vagy vízilabdáznom, engem megfogott az uszoda világa, a mai napig jól érzem magam ebben a közegben.

- Közel 20 évig tartott az aktív pályafutása, milyen volt hirtelen a medencén kívül lenni?

- Két teljesen külön világról beszélünk, még akkor is, ha a pályafutásom befejezése után azonnal a Ferencváros szakosztályvezetőjeként kezdtem el dolgozni. Visszagondolva kicsit furcsa érzés volt, hogy szombaton még bajnok lettem a csapattal, hétfőn pedig már szakosztályvezetőként dolgoztam, de szerintem éppen időben váltottam, nem is bántam meg a döntésemet. Tudtam, hogy egyszer véget ér a pályafutásom, készültem is rá.

- A játékosként megélt évek alatt mennyi ideje jutott kikapcsolódásra?

- Nem túlzás kijelenteni, hogy nekem nem nagyon volt életem a sport mellett. Aki profi sportoló, ráadásul válogatott is, annak másból kevesebb jut. Éves szinten volt átlagosan kéthétnyi szabadidőm, szeptembertől május végéig a mindenkori klubomnál voltam, a nyár pedig a válogatott szezon időszaka volt. Így ment ez majdnem 20 éven át.

- Ön és a családja hogyan viselte azt, hogy a szakmája ilyen elfoglaltságokkal jár?

- Ők igazából már ebbe csöppentek bele. Amikor először találkoztam a feleségemmel, tudta, hogy vízilabdázó vagyok, ami azzal jár, hogy a hétközi edzések mellett nekem szombatonként meccsem van. A gyermekeim is hamar hozzászoktak ehhez a ritmushoz, hiszen ők a megszületésüktől fogva tapasztalták, hogy például ha elutaztunk valahova a válogatottal, akkor akár hetekig is távol lehettem. Nekem nem volt nehéz ez az időszak, de ehhez a családomra is szükség volt.

- Játékosként volt olyan hobbija, melyet szívesen űzött szabadidejében?

- Ameddig játszottam, a szabadidőm is inkább a vízilabdához kapcsolódott, aktívan űzött hobbim nem nagyon volt. A visszavonulásom előtti két nyáron, amikor már nem szerepeltem a válogatottban és így több szabadidőm lett, letettem például a vitorlásvizsgát vagy kijártam néha wakeboardozni, igyekeztem mindig vizes dolgokat, fizikai aktivitásokat csinálni. Emellett játékosként is így volt, most is nagyon szeretek olvasni, sok más dolog érdekel a sport világán kívül is.

- Úszik még?

- Ez kicsit vicces történet, de muszájból úszom. Arról van szó, hogy a 10 éves fiam a BVSC-ben úszik, hetente kétszer is reggel, az iskola előtt, 5:50-től edz. Én viszem, s ha már ott vagyok, bemegyek úszni a közönségpályára. Ez így pont jó, mert így minden héten megvan a kétszer 2000 méterem.

- Mikor kezdett el azon gondolkodni, hogy mi lesz a pályafutása után?

- Ennek több szakasza volt. Húsz-huszonkét évesen például még úgy gondoltam, hogy legfeljebb nyolc, tíz évig pólózok, hiszen annyi minden más is érdekelt. Azt sem gondoltam volna, hogy a pályafutásom végeztével is ebben a világban maradok, de mégiscsak a vízilabdában vagyok a legjobb, boldog vagyok, hogy ebben a közegben kaptam egy másik lehetőséget. Ezen a területen is rengeteget tudok fejlődni, tanulni. Gazdasági főiskolát végeztem, akkoriban majdnem biztos voltam benne, hogy azon a területen fogok dolgozni, most pedig azt gondolom, hogy lesz még más is az életemben a vízilabda után is. Van ezen kívül is élet. Kicsit készültem is erre már játékosként is, nem véletlenül tanultam nyelveket. Minden játékosnak észben kell tartania, hogy egyszer véget ér a pályafutása, azt követően pedig még nem nyugdíjas évek következnek, azaz kell egy B-terv is, amely a sportpályafutás után következhet. Változik a világ, muszáj készülni a civil életre is, ebben szerintem fontos szerepe van a közegnek is.

- Önt is sokan ellátták hasznos tanácsokkal a pályafutása alatt?

- Persze, a családom és az idősebb játékosok részéről is többen támogattak, mindig szívesen vettem az ilyesmit. Ha nem is minden esetben volt hasznos egy-egy tanács, mindig jó szándékkal álltak hozzám, a javamat akarták. A mai világ egyik legnagyobb gondjának hiszem azt, hogy nemcsak edzőkre van szükség, hanem mentorokra is, akik nemcsak a pólóval foglalkoznak, hanem adott esetben az élet dolgait is elmondják a fiatal játékosoknak. Persze, ez félig edzői feladat, de mindent nem lehet az edzők felé sem tolni. Változik a világ: ma már sok esetben hamarabb lehet nagyobb összeget keresni, megjelennek egyéb bevételek is, illetve ott vannak az ügynökök, menedzserek is, mint tanácsadók. Mindez akár rossz irányba is elvihet egy 20-25 éves játékost. Ebből a szempontból mindenképpen jó, ha a fiatalabbak kapnak tanácsot, napjainkban talán több szükség is van erre, mint bármikor korábban. 

- Mint elmondta, főiskolai végzettsége van. Mennyire tartja fontosnak, hogy a fiatal vízilabdázók tanuljanak is a sportpályafutásuk mellett?

- Egy 15 éves vízilabdázó még nem tudhatja, hogy milyen karrier vár rá, éppen ezért nem szabad mindent arra feltennie, hogy pólózik. A közeg felelőssége is, hogy tudatosítsa, muszáj tanulni az élsport mellett, azt ugyanis senki nem tudja garantálni, hogy az, aki mondjuk serdülőként sikeres, az egy, kettő vagy öt év múlva is az lesz.

- A Gondoskodás Európai Napja-projekt egyik nagyköveteként mi a legfontosabb üzenete?

- Ahhoz, hogy valaki valamiben nagyon jó legyen, mindent bele kell adnia, de egy fiatal sportoló számára mindig kell, hogy legyen másik út is, hiszen rengeteg minden közbejöhet. Lehet, hogy idővel elmegy a kedve a választott sportágtól, meg is sérülhet, de az is előfordulhat, hogy kevésnek bizonyul a tehetsége. Senki nem állhat ott huszonévesen úgy, hogy máshoz nem ért. Ehhez kellenek a sportolók is, hogy megértsék ezt, de kell a közeg is, amely elmondja, hogy az élsport csak egy lehetőség.