A kétszeres világ- és Európa-bajnok Bácsi Péter napjainkban a Magyar Birkózó Szövetség szakmai igazgatójaként dolgozik, nem mellesleg a projekt nagykövete. A Gondoskodás Európai Napja az FTC EU-s támogatással megvalósuló projektje, egy 2015-ben indult kezdeményezés kiterjesztése. A célunk, hogy más európai sportegyesületekkel közösen felhívjuk a figyelmet az élsportból a civil életre való átállás nehézségeire és inspiráló történeteket osszunk meg azokról, akiknek sikerült az átállás.

- Hogyan lett birkózó?

- Gyermekkorom óta sportolok, ám a birkózás volt az első olyan sportág, melyet komolyabban kipróbáltam. Más sportot ilyen szinten később sem űztem, a birkózás volt az egyetlen az életemben.

- Miért éppen a birkózás lett ez a sport?

- Ezt a kérdést sokan feltették már nekem. Egyszerű volt a választás: a bátyám birkózott, én pedig mentem a nagyobb testvérem után, így kerültem az edzőterembe. Ő az idők folyamán abbahagyta, én viszont megragadtam a birkózószőnyegen.

- Hamar kiderült, hogy eredményes sportpályafutás várhat önre?

- Viszonylag későn derült ki, hogy tehetséges lehetek, bár elképzelhető, hogy a mozgásomon már korábban látszott, hogy majd lehet esélyem jó eredmények elérésére. Kezdetben háziversenyeken indultam el, ám sokszor az egymás közötti versengésekben sem én voltam a legjobb. Idősebb koromban országos versenyeken is elindultam, emlékszem, éveket vártam az első győzelemre. Ez az egész pályafutásomra jellemző volt, minden sikerért meg kellett dolgoznom, nem maguktól jöttek az eredmények. Nálam talán 1997 volt a fordulat éve, akkor, 14 évesen nyertem meg az első korosztályos magyar bajnokságomat. Abban az évben lettem válogatott, ráadásul utolsó éves serdülőként kijutottam a kadét-vb-re is. Az nagy sikernek számított, utólag úgy gondolom, hogy akkor indult el igazán a sportolói pályafutásom.

- Milyen fordulópontokra emlékszik a pályafutásából?

- Szerintem egy sportoló életében két fordulópont van: az első, amikor elvégzi az általános iskolát és el kell dönteni, hogy milyen szinten folytatja a sportot, a másik pedig a középiskola után, amikor a főiskola, az egyetem, a sport vagy a munka között kell választani. Én a 8. osztály elvégzése után a vendéglátás irányába indultam el, mellette folytattam a birkózást, később pedig főiskolára mentem. A főiskolát akkor nem fejeztem be, nem tudtam összeegyeztetni a tanulást a sporttal. A pályafutásom utolsó éveiben viszont sportszervező szakon végeztem el a Testnevelési Egyetemet.

- Mit tanácsolt a családja, amikor nehéz döntéseket kellett hoznia?

- A szüleim mindig azt tanácsolták, hogy tanuljak. Eleinte, amikor még nem voltam annyira eredményes, többször is megkaptam tőlük, hogy inkább tanuljak, mert nem biztos, hogy birkózó lesz belőlem. Később, miután elmúltam 18 éves, már a saját belátásom szerint kezdtem el alakítani az életemet, de mindig az egyensúly megtartására törekedtem. Szerencsés vagyok, mert megtaláltam a számításaimat.

- Végül hosszú és eredményes pályafutást zárt le 2019-ben, amikor visszavonult. Mikor kezdett el azzal foglalkozni, hogy mi lesz az élsport után?

- Intő jel volt, amikor a londoni olimpián (2012-ben – a szerk.) megsérültem az első meccsemen. Akkor az is elképzelhető volt, hogy véget ér a pályafutásom, hiszen egy komolyabb sérülés már nem fért volna bele. Ennek hatására céltudatosabb lettem, egyre inkább elkezdett foglalkoztatni, hogy mi jön majd a birkózás után. A pályafutásom utolsó éveiben elkezdtem több mindennel foglalkozni, vállalkozásba kezdtem, ráadásul megszülettek a fiaim is. Igazi kihívás volt, hogy a sportra és az élet számos más területére is megfelelő energiákat tudjak fordítani, közben pedig jó döntéseket is hozzak. Ez sok sportolónak nehézséget okoz, ezért fontos, hogy ha szükségük van rá, számíthassanak segítségre.

- Elégedett a pályafutásával?

- Büszke vagyok a pályafutásomra. Három olimpián szerepelhettem, két-két vb-t és Eb-t nyertem, nehéz is lenne így rangsorolni, hogy éppen melyik siker kedvesebb a számomra. Na, jó, azért a Budapesten megnyert világbajnoki cím mindent felülír. Éppen a hazai siker kapcsán viszont maradt némi hiányérzetem: míg az elődöntő után a családommal ünnepelhettem, a döntőt követően erre a rengeteg kötelezettség miatt nem volt lehetőség. Furcsa volt, hogy a hajnalig tartó doppingellenőrzés és a sok interjú mellett nem lehettem azokkal, akik a legjobban szurkoltak nekem.