Február elején érkeztünk el az első „tavaszi” fordulóhoz a K&H női kézilabda ligában, és a Mosonmagyaróvár volt az első ellenfél, amellyel másodszor is megmérkőztünk. Ezúttal idegenben, és bár a népligeti meccs se volt egyszerű, az MKC otthonában még nehezebb hatvan percre számíthattunk.

A mérkőzés előtt nagyon szép, megható jelenetet láthattak az UFM Arénát megtöltő szurkolók: a kezdődobást megvásárló Lobitz Ákos a lehetőséget átadta egy mozgássérült kisfiúnak, aki mindkét résztvevő csapattól kapott még egy-egy dedikált mezt és labdát is. Érdekesség, hogy Ákos a helyi klub bérletese, fia azonban klubunk U16-os csapatának a kapusa.

A kezdésnél két korábbi Fradi-játékos, Szemerey Zsófi és Pásztor Noémi volt ott a hazai csapatban, a kölcsönben itt szereplő Tóth Nikolett betegség miatt nem lehetett kerettag – csakúgy, mint nálunk Alicia Stolle, illetve Dragana Cvijics se épült még fel.

Rendben voltunk az elején védekezésben, labdákat szereztünk, és elöl is könnyen kerültünk helyzetbe, csak épp a befejezésekbe csúszott hiba, emiatt nem alakítottunk ki már az első tíz percben jelentősebb előnyt. 2-1-től kezdve mi vezettünk, de sajnálhattuk az elrontott ziccereket, jó lett volna addig ellépni, amíg a Móvár nem találja a saját tempóját. Mintegy negyed óra után rendezte sorait a hazai csapat, s bár kettővel is vezettünk, gyorsan elolvadt az előnyünk, sőt, a 22. percben hátrányba kerültünk (9-8).

Kisfaludy Anettnek óriási munkát kellett elvégeznie, hiszen nem volt helyettese, ráadásul a „szokásos beugró”, Stolle is hiányzott, ezért Szucsánszki Zita próbálta tehermentesíteni, nagyon érezhető volt azonban Cvijics hiánya. Az elrontott lövések után kissé bizonytalanná vált a támadójátékunk, és a játékrész hajrájában éreztük igazán ennek a súlyát, hiszen előbb kettő, majd háromgólosra nőtt az MKC-fór. Amúgy is kiváló volt a hangulat a csarnokban, de ettől különösen tűzbe jöttek a hazaiak, nehéz perceket okoztunk magunknak. A szünetre a háromból egyet sikerült eltüntetni, de az biztos volt, hogy a fordulás után sokkal kevesebb hiba fér csak bele, és az is, hogy újra fel kell gyorsítanunk a támadójátékunkat.

A 35. percben Bölk góljával egyenlítettünk (16-16), de hiába reméltük, hogy ezzel gyorsan kirángattuk magunkat a gödörből, zsinórban hármat kaptunk, időt is kért Elek Gábor. Keservesen nehéz meccs lett belőle, s bár a védekezésünk javult, Janurik Kinga pedig stabilan védett, rengeteg ziccert hibáztunk, Szemerey is elkapta a fonalat.

Szinte minden hazai támadás passzívig ment, de hiába védekeztünk jól, valahogy gólokat kellett szereznünk, és ez iszonyú nehezen ment – tíz perc alatt tudtunk kétszer betalálni, miközben egyet se kaptunk. Nem jött jókor Tomori kiállítása, ezt kihasználva tudott tizenhárom perc után gólt lőni Pásztor (20-18), mínusz kettővel fordultunk az utolsó tíz percre. Tomori alighogy visszajött, Bölk máris leülhetett, de emberhátrányban is gólokra lett volna szükségünk. Nem jöttek, de öt perccel a vége előtt Klujber hetesével így is egyenlítettünk (21-21), igaz, jött egy újabb két perc, ezúttal Szucsánszkinak. Óriási bravúrral jelentkezett Janurik, de a túloldalon nem tudtuk újra visszavenni a vezetést, az idő pedig vészesen fogyott, három és fél perc volt még hátra. Ismét esélyt kaptunk, elementáris erővel robbant ki a „Hajrá, Fradi!” a vendégszektorból, Malestein pedig gólt szerzett.

Jött rá válasz sajnos, mi pedig nem szereztünk gólt a támadásunkból, így fél perccel a vége előtt a hazaiak próbálkozhattak (22-22). Nem nagyon néztek kapu felé, de végig támadhatták a hátralévő időt, vagyis döntetlennel zárult az összecsapás. A veretlenség megmaradt, de újabb pontot veszítettünk, s ez elsősorban a rengeteg elrontott helyzet miatt történt.