Szucsánszki Zita neve az elmúlt csaknem másfél évtizedben összeforrt a ferencvárosi női kézilabdával – a 2005-ben, tizennyolc évesen az FTC-hez kerülő klasszis irányító azóta sem igazolt el a klubtól, sőt, 2017-es vállsérüléséig még meccset is csak elvétve mulasztott. Műtétje után visszatért, majd 2018 nyarán bejelentette, hogy gyermeket szeretne, ezért egy időre szünetelteti a kézilabdát. 2019 júniusában aztán megszületett kisfia, Levente, most pedig már a visszatérés küszöbén áll.

Az edzések egy részét a csapattal végzed, a neved ott szerepel a bajnokságra és a Bajnokok Ligájára nevezett keretben is – hogy érzed, visszatértél már százszázalékosan?
Még csak elkezdtem, én még nem gondolom úgy, hogy teljesen visszatértem volna – mondta mosolyogva Szucsánszki Zita. – Még pici a baba, vagyis még ő határozza meg a napjaimat, nem is vagyok itt minden edzésen és vannak még hiányosságaim. Kondizom, vízi tornázom, gyógytornázni járok, de ezek nem pótolják a normál edzéseket, a reakcióidőm csak ott fejlődhet, ahogyan a robbanékony erőt is ott tudom visszaszerezni. Sőt, a vállamnak is kell még idő, szóval, szépen fel kell építeni mindent, nem szabad kapkodni. De vissza szeretnék térni! És nagyon jó érzés, hogy van, amit már nemcsak a fejemben látok, hanem meg is tudom csinálni.

Hiányzott már a kézilabda?
Nagyon! Speciális volt a helyzetem, veszélyeztetett terhes voltam, nem igazán ugrálhattam, még futni sem szabadott, vagyis így még rosszabb volt. Akkor még nem is éreztem, hogy hiányozna, de a végére nagyon sok lett a kihagyás, ahogy egyre többet néztem a tévében, már nehezen bírtam. Mire elértem szülésig, addigra a kilókkal is hadilábon álltam, huszonöt kiló plusszal mentem szülni, ezt még most is nyögöm.

Korábban alig-alig volt kihagyás a pályafutásod során…
A 2017-es vállműtétemen kívül egyáltalán nem volt, éreztem is a testemen, hogy pihenésért kiabál, ebből lett aztán a sérülés. Utána úgy alakult, hogy talán túl gyorsan kellett visszaállnom, és a válogatott világversenyt nem szabadott volna bevállalnom, mert visszaesett a gyógyulási folyamat. A lényeg, hogy meglehetősen különös időszak volt, ráadásul a szezont is rettenetesen negatívan fejeztem be, úgy éreztem, egy ideig kézilabdát se akarok látni (az emlékezetes, egyetlen góllal elbukott bajnoki cím… - a szerk.).

Kellett valaha igazán kontroll alatt tartani a testsúlyodat, a táplálkozásodat?
Persze, húsz éves korom óta folyamatosan oda kell figyelnem. Előtte bármit ehettem, akár este tizenegy órakor is fehérkenyeret szalonnával, de ahogy öregszem, úgy kell egyre jobban ügyelnem erre. Most a gyerek mellett könnyű, mert amikor ő eszik, akkor olyan, mintha én is ettem volna, pedig nem… Azért is jó, hogy már be tudok állni edzeni, mert a kilók is így mennek le a legjobban, nem pedig azzal, hogy elkondizgatok. A dinamikus mozgásokat, a kitámasztásokat nem lehet ott szimulálni.

A szülés után mennyi idővel kezdtél el sportolni?
Négy hét után mentem először konditerembe – na, az első kondi, az első futás, vagy épp az első edzés nagyon nem volt finom… Van, aki azt mondja, hogy elsietem, de figyelek magamra, és fokozatosan csinálom. Amikor az ember elkezdi az alapozást, az is fáj, és most ez is, de majd szépen egyre könnyebb lesz.

Hogy bírod az edzéseket az anyaság mellett?
Túlzás lenne azt állítani, hogy teljesen elfeledkezem Leviről, amikor a pályán vagyok, de oda tudok koncentrálni, és épp a plusz súly miatt kell is, nehogy sérülés legyen. Aztán, ahogy vége, egyből rohanok érte, alig várom már, hogy találkozzunk – teljesen más világ ez. Persze, elfáradok, az első vízi torna után, gyereketetés közben leesett a fejem, majdnem elaludtam, kemény is a torna, meg ki is szív a víz. Egyébként kezdem felvenni a ritmust, és a gyerek is az enyémet, jön velem mindenhova, kondiba is, szépen elvan, nézelődik.

Végig alszik már egy-egy éjszakát?
Nem nagyon… Egyszer-kétszer felkel mindig, de van, hogy csak át kell fordítanom a hasára és alszik is tovább.

Hol van, amikor a csapattal edzel, hiszen ilyenkor Gábor is elfoglalt, és az sem fér bele, hogy kifuss hozzá a pályáról, ha épp gondja támad.
Puja bácsi (a hetven éves Nemecsek László, aki 1992 óta dolgozik az FTC kézilabda szakosztályánál masszőrként, fizioterapeutaként – a szerk.) felesége, Cunika néni vigyáz rá, ő korábban óvodában dolgozott, vagyis jó kezekben van nála. Tíz percre laknak a „Fraditól”, amikor jövök be, oda viszem, edzés után meg megyek érte.

Mi a véleményed a csapatról, amelynek lassan te is a teljes értékű tagjává válsz?
Egyértelműen tanuló fázisban van a csapat, ennek pedig velejárója, hogy néha a nagyon jó teljesítményt váratlanul rossz követi. Még edzésen is előjönnek olyan szituációk, amelyekből tisztán látszik, hogy hiányzik a rutin. A tapasztalt játékosok edzéseken, vagy épp a padról is tudnak olyat mondani, tanácsolni, ami átlendíti a holtponton a fiatalokat. Fontos megértenie mindenkinek, hogy küzd, harcol, csinálja a dolgát ez a csapat, és nem direkt veszíti el a meccseket… Meg kell tanulni, hogy a kis gól is egyet ér, vagy épp, hogy a ziccernél még nem szabad örülni, de ehhez idő kell. Emlékszem, amikor ide kerültem a Fradiba, az őszöm parádés volt, tavasszal meg hátba dobáltam magam…

Voltál valaha tagja hasonlóan fiatal csapatnak?
Akkor volt ilyesmi, amikor Gabi átvette a csapatot (2007-ben – a szerk.), például Pirivel és Szandival (Szamoránsky Piroskával és Szöllősi-Zácsik Szandrával – a szerk.) nagyjából egykorúak és fiatalok voltunk, csak Kenyeres Fanni volt idősebb, de iszonyúan kellett, lenyugtatott minket, nem hagyta, hogy elvigyen minket a hév. Szóval, biztos vagyok benne, hogy csak türelemre van szükség, és beérik ez a társaság is! Abban pedig nagyon bízom, illetve érzem magamban, hogy én is hozzá tudok majd még tenni.