A következő szezon előtt jelentősen átalakuló, s a remények szerint megerősödő női kézilabdacsapatunkból Győrbe távozik Lukács Viktória, aki a jelenlegi keretből Szucsánszki Zita után a legrégebb óta a felnőtt keret tagja. A válogatott jobbszélsőnkkel a váltás okairól, az emlékekről és az elmaradt búcsúról is beszélgettünk.

Nyáron épp tíz éve lesz, hogy betetted a lábad a Népligetbe…
Lukács Viktória: Igen, 2010-ben szólt Vova (Vlagyimir Golovin – a szerk.), hogy átjöhetnék a Fradiba… Először az ifiben és a serdülőben játszottam, aztán egy év múlva egyszer csak szóltak, hogy menjek fel edzeni a felnőttbe, mert épp nem volt jobbszélső. 2013-tól egy évet Siófokon töltöttem kölcsönben, majd a visszatérés után maradtam az első csapatban.

Mely momentumok villannak be először ebből az időszakból?
L. V. Tisztán itt van előttem, amikor megnyertük a KEK-et, és azzal szívattak a többiek, hogy hívjam fel a Guinnes-rekordok könyvének szerkesztőit, mert ennyi idősen, tizenhat évesen még senki sem nyerte meg ezt a kupát. De a bajnokság és a Magyar Kupa-megnyerése is különleges, illetve, talán érdekes, de számomra a Lipcse elleni BL-selejtező is az. A hosszabbításban ugyanis Gábor engem hagyott a pályán, és rengeteget jelentett nekem, hogy ilyen kiélezett szituációban tizenkilenc évesen megkaptam a bizalmat.

És a sporton kívül?
L. V. A sporton kívül az, hogy a Ferencváros eléggé kikupált. Gábornak nagyon sokat köszönhetek, gyakorlatilag azt, hogy az lettem, aki most vagyok, a második számú apámként tekintettem rá az évek során, de Vovát is ide mondom – ha hülyeséget csináltam, tőlük mindig jött az atyai dorgálás. Néztem azokat a fotókat, amiket 2010-2011-ben csináltunk; hát nagyon gyerek voltam, elképesztő érzés belegondolni, hogy eddig jutottam a Fradiban.

Eljutottál odáig, ahová gyerekként akartál?
L. V. Amikor elkezdtem kézilabdázni, először is nagyon örültem, hogy csapatsportba kerültem, mert előtte úsztam, és egyéni sportként uncsinak találtam. A kézit ilyen felütés után hobbiként kezdtem, először akkor gondolkodtunk el rajta, hogy ebből több is lehet, amikor Vova hívott a Fradiba. Onnantól kezdve tűztem ki célokat: hívjanak be az utánpótlás válogatottba, aztán a felnőttbe, majd, hogy maradjak is a keret tagja. Most érzem azt, hogy húzójátékossá sikerült válnom a klubomban, és hogy a válogatottban is stabil tudok lenni, tudok segíteni a csapatnak.

Melyik időszakot szeretted jobban, amikor fiatal tehetség voltál, vagy most, amikor már húzóemberként tekintenek rád?
L. V. Egészen más a kettő: amikor fiatal vagy, mindenki segít, próbálják javítani a hibáidat, később viszont már neked kellene segíteni, még akkor is, amikor te magad is gödörben vagy. Nehéz, hogy magadat is rendbe kell tenni, de a fiatalok is segítséget várnak, de talán most már megerősödtem annyira, hogy ezt meg tudtam valósítani.

Nos, és akkor melyik áll közelebb hozzád?
L. V. Azt hiszem az, amikor már a húzóember szerepében vagyok.

Említetted a magad elé tűzött célokat – most mi a következő?
L. V. Nagyon közel volt az olimpia, sajnos ez csúszik, de bízom benne, hogy jövőre ott tudunk lenni, mert legalább egyszer szeretnék olimpián részt venni. Illetve, minden élsportolónak a Bajnokok Ligája-győzelem az egyik álma, nekem is, és ez is volt az egyik oka a döntésemnek.

Mi játszott még szerepet ezen kívül a váltásban?
L. V. A tíz év… Iszonyúan sok idő. Tíz éven át ugyanoda járni edzésre, ugyanakkor kelni, ugyanazokkal az emberekkel lenni. Félre ne értse senki, ennek is nagyon sok pozitív része van, és nagyon szerettem is, de úgy éreztem az elmúlt időszakban, hogy valamilyen új impulzusra van szükségem.

A búcsút aligha így képzelted.
L. V. Rettenetesen sajnálom, hogy így lett vége, szerettem volna elköszönni rendesen, elbúcsúzni azoktól, akik tíz éven át szurkoltak nekem is, szerettem volna lejátszani normálisan az utolsó meccset Fradi-mezben, nagyon bánom, hogy erre nem volt lehetőségem. Elképzeltem, hogy milyen lesz ez, és a szezon közben volt is néhány komoly mélypontom emiatt. Például, amikor hallgattuk az utolsó rosztovi meccsünkön a BL-himnuszt, bevillant, hogy most hallom utoljára Fradi-mezben ezt – vissza kellett tartanom a könnyeimet, azzal nyugtattam magam, hogy lesz még időm elbúcsúzni.

Mi fog legjobban hiányozni?
L. V. A csapattársak, akik valószínűleg egyébként végigkísérik az életemet még úgy is, hogy eligazolok. Hiányozni fog ez az edzésmunka, mert én ebben nőttem fel, a környezet, Budapest, hiszen pesti lány vagyok, furcsa volt anno Siófokon is lakni, ahol csend és nyugalom volt körülöttem, igaz, a család és a barátok miatt úgy is sokat leszek itt. És… Hiányozni fog a Fradi-család is. Tudom, hogy sokaknak okoztam csalódást a döntésemmel, de így is rosszul estek a bántó szavak, mert kicsit úgy érzem, tíz évet elengednek. Bár megértem őket is, mert a csapatnak szurkolnak, és valószínűleg nem tudják magukat az én helyembe képzelni. Kaptam ugyanakkor rengeteg pozitív üzenetet is, igyekszem ezekből táplálkozni.