Nem szerencsés a DVSC idénybeli utolsó hazai bajnokiján ellenfélként pályára lépni a Hódos Imre Sportcsarnokban, ezt sejthettük, pláne, hogy az elmúlt hétvégén pontot hullajtott a dobogóért küzdő Loki a Siófok ellen. Ha meg hozzátesszük, hogy a hétvégi csapatunkhoz képest Dragana Cvijics megsérült a hétfői edzésen, Emily Bölk és Bíró Blanka pedig betegség miatt legfeljebb részfeladatokat tudott megoldani, és Andrea Lekics se volt egészséges, akkor gyorsan világossá vált, hogy rettenetesen nehéz dolgunk lesz ezen az estén.

Ennek ágyazott még meg a kezdés is, rontott lövések, kihagyott hetes, és a tizedik percre már négygólos hátrányban voltunk, nem sokkal később Elek Gábor időt is kért (7-3). Tetézte a gondjainkat Kovacsics Anikó sérülése is – irányítónknak kificamodott a válla, fájdalmas arccal hagyta el a pályát, és csak remélni tudjuk, hogy nem lesz súlyos következménye. Így a többiekre még nagyobb teher hárult, és az is kérdés volt, hogy a BL-visszavágó előtt mennyit ésszerű áldozni a papírforma szerint inkább csak a presztízs miatt fontos, de helyezést nem befolyásoló mérkőzésen. A tizedik perc után egyébként javult a védekezésünk, Janurik Kinga is fontos védéseket mutatott be, s többször is volt esélyünk rá, hogy megfelezzük a különbséget, de elöl nagyon sok volt a hiba, számos ziccert rontottunk Catherine Gabriellel szemben, így nemhogy csökkentettük a differenciéát, a játékrész vége felé közeledve ötre nőtt (13-8).

A hajrá azonban a miénk lett, Janurik védései rengeteget jelentettek, és végre elöl is éltünk a lehetőséggel, így a pihenőre kettőre faragtuk a hátrányt (16-14).

Sőt, a fordulás után alig két perc alatt még ezt a kettőt is eltüntettük, két kiváló védekezés után Emily Bölk találata a meccs során először Fradi-előnyt jelentett (17-18). Nagyon jó ritmust találtunk, hátul folyamatosan nehéz helyzetekbe tereltük a hazai játékosokat, Janurik parádésan állta a sarat, közben pedig elöl tudatosan és okosan lőttünk. Csak akkor rohantunk, ha lehetőség mutatkozott a gyors befejezésre, amúgy meg taktikusan gazdálkodtunk az energiaforrásainkkal (20-24). Jó volt nézni, hogy miként állt fel együttesünk ötgólos hátrányból és vette a saját kezébe a mérkőzést, épp ezért sajnálhattuk nagyon a két elszórt labdát, illetve a két gyors debreceni gólt, amelyhez a játékvezetők elképesztő hibája is kellett. Janurik ziccert védett, róla a hatoson belülre eső hazai játékos lábára pattant a labda, mégis tovább engedték, a kipattanóból pedig már gólt kaptunk (22-24).

Ebben a periódusban váltott hét a hat elleni játékra Szilágyi Zoltán, s bár csapata nem volt eredményes ebből, így is hazai találat zárta le a mintegy öt és fél perces gólcsendet (24-25). A mi szempontunkból a legrosszabbkor kapta el a fonalat a csereként beszálló kapus, Ann-Cathrin Giegerich, emberelőnyből sem tudtunk gólt lőni, jól látszott, hogy a megtépázott csapatunkból fogy az erő (25-25).

Ami nem ment emberelőnyből, az jött hátrányból, Kisfaludy Anettet találtuk meg tisztán, és ő nem is hibázta el a ziccert (25-26). Átvészeltük Tomori Zsuzsanna kiállítását is, Bölk góljával kettővel húztunk el, amikor már csak néhány perc volt hátra. Nehezen kerültünk már helyzetbe elöl, de ha nem is ment a gólszerzés, akkor Janurik előhúzott a cilinderből még egy bravúrt. Mintegy másfél perccel a vége előtt Klujber Katrin tizenegyedik gólja szinte már biztosan a győzelmet jelentette, de azt az újabb Janurik-védés pecsételte meg. Ötgólos hátrányból felállva, alaposan megtépázva arattunk nagy győzelmet, amely főleg a presztízs miatt ér sokat - illetve, ezzel matematikailag is biztossá vált, hogy nem végzünk a másodiknál rosszabb helyen a bajnokságban.