Sokszor, sok helyen szó esik arról, hogy a Ferencváros női kézilabdacsapata Európa legjobbjai közé tartozik, de ilyenkor legtöbbször csak a jelenre gondolunk. Pedig, ha hozzátesszük, hogy milyen tradíció és mennyi siker „rejtőzik” a szakosztály eddig megélt hetven évében, akkor még magasabb polcra helyezhetjük az FTC-t. Hiszen kevés klub tudhat magáénak a miénkhez hasonló történelmet, erre pedig igenis büszkének kell lennünk, és kötelességünk ápolni az emlékeket. Épp ezért korabeli beszámolók, tudósítások, fényképek és videók segítségével felidézzük a legnagyobb nemzetközi sikereket, azokat a sorozatokat, amikor az aktuális csapatunk legalább a döntőig eljutott.

Elsőként a Fradi 1971-es Bajnokcsapatok Európa Kupája-meneteléséről olvashatnak számos érdekességet.

A történet kiinduló pontjához egészen 1969-ig kell visszatekintenünk, ugyanis akkoriban még nem volt összhangban a magyar és a nemzetközi versenynaptár. A hazai bajnokságot tavaszi-őszi, míg a BEK-et őszi-tavaszi rendszerben bonyolították – s mert ebből következően az 1970/71-es BEK-idény rajtjakor az 1970-es bajnokság még javában tartott, az indulás jogát az 1969-es bajnoki címmel szerezte a Fradi. Akkoriban a Vasas és a veszprémi Bakony Vegyész számított itthon a legnagyobb riválisnak, a ’69-es aranyérem megszerzése pedig az utóbbi legyőzésével vált szinte biztossá.

A rangadó súlyát jól mutatta, hogy a Népsport korabeli beszámolója szerint 1969. szeptember 7-én, „vasárnap délelőtt kicsinek bizonyult az FTC Üllői úti pályájának a lelátója – a játékteret mintegy 4000 szurkoló övezte, de több százan a pálya körüli kerítés mentén maradtak.” A meccs aztán kiütéssel zárult, a Fradi úgy nyert 11-2-re, hogy a második félidőben (huszonöt perces volt egy játékrész) már nem is kapott gólt. Ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor a bajnoki meccseket még jobbára a szabadban játszották, így eshetett meg például az is, hogy olykor a meccsekről szóló tudósítás a következőhöz hasonló felütéssel indult: „Rendkívül kellemetlen, hűvös időben kezdődött a rangadó.”

Határtalan balszerencse

A lényeg, hogy bajnoki aranyérmével együttesünk indulhatott a legrangosabb nemzetközi kupában, a BEK-ben, de a sorsolásnál igencsak pechesnek bizonyult.

„Határtalan balszerencse… Harmadszor is az SC Leipzig az FTC női kézilabdázóinak BEK-beli ellenfele” – a sorsolás másnapján ezzel a címmel közölt cikket a Népsport, csapatunk vezetőedzője, Elek Gyula pedig ekképp kommentálta az eseményt.

„Tizenhét európai ország bajnoka indul az idei küzdelmekben, s ez rekordlétszám. Ez öröm, nem úgy, mint a sorsolás ténye. A kupa története során harmadszor kerültünk össze az első fordulóban az NDK bajnokával, Európa talán legerősebb női klubcsapatával, az SC Leipzig- gel. Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb kommentárt fűzni.”

A tizenhét csapat között találhattunk bolgárt, izraelit, hollandot és izlandit is, de a fiatalabb generációnak érdekesség lehet, hogy a Lokomotív Zágráb jugoszláv színekben indult, míg az NSZK és az NDK is nevezhetett egy-egy klubot a sorozatba. A kiírás értelmében egyenes kieséses rendszerben, oda-visszavágós párharcokban folyt a küzdelem.

Az első meccsen aztán általános megdöbbenésre a Ferencváros rögtön borította a papírformát. „A ferencvárosi együttes ezúttal nemcsak nagyszerű lelkesedéssel vívta ki minden elképzelést felülmúló sikerét. Az együttes kitűnő taktikája, s néhány játékos — elsősorban Hólyáné, Takácsné, Sterbinszky — átlagon felüli teljesítménye is jelentősen járult a hétgólos győzelemhez” – írta a Népsport.

(FTC – SC Leipzig 16–9, Játékcsarnok, 1500 néző. V: Orrligeainu, Curelea (mindkettő román).  FTC: Hólyáné — Bajcsevné 1, Zsidai 1, Szőkéné 2, Takácsné 7, Sterbinszky 5, Tőkéné. Edző: Elek Gyula.)

A visszavágó előtt az első meccs eredménye okán érthetően bátrabban számolgatott mindenki, de jellemző a Leipzig erejére, hogy a sajtó ekképp fogalmazott: „a budapesti hétgólos előny felcsillantotta a továbbjutás reménysugarát.” A kor körülményeit jól jelzi, hogy a felkészüléssel kapcsolatban kiemelték, a Bp. Honvéd előzékenysége következtében második hete minden délelőtt teremlehetőséghez jutott a gárda a Klapka utcában.

Az alapos felkészülés meghozta a gyümölcsét, hiszen, bár óriásit kellett küzdeni, és a visszavágón négygólos vereséget szenvedett csapatunk Lipcsében, összesítésben két góllal felülmúlta a jóval esélyesebb riválist.

Sokat kellett várni a táviratra

A siker komoly elismerést váltott ki, a Népsport a második kör sorsolásáról szóló beszámolójának a következő címet adta: „Pozsonyban mindenki az FTC-től félt”. A szerencse ezúttal kedvezett, hiszen a viszonylag szerényebb képességű izlandi bajnokot, a Fram Reykjavikot sodorta klubunk útjába.

„Érdekes módon mindenki tőlünk „rettegett” a szlovák fővárosban – mondta a sorsolás másnapján Elek Gyula. – A lipcseiek legyőzésével alaposan megnőtt a tekintélyünk. A számunkra csaknem teljesen ismeretlen izlandi bajnokcsapaton feltétlenül túl kell jutnunk. Nem tartunk pihenőt, mindennapos edzéssel készülünk az előreláthatólag január közepén sorra kerülő két találkozóra.”

A mérkőzések leszervezése aztán igencsak nehezen ment, az új év, 1970 első napjaiban a vezetőedzőnk arról számolt be, hogy bár december 17-én elküldték az izlandiaknak az időpontjavaslataikat, nem kaptak választ, és a megismételt táviratra sem érkezett felelet.

Január 7-én végül megírta ellenfelünk, hogy nem fogadja el a javasolt időpontokat, hanem később (amúgy a magyar válogatott edzőtábora idején…) kívánja lejátszani az összecsapásokat – és mindkettőt hazai pályán. A vezetőség elfogadta a feltételeket, hogy végre valahára sor kerülhessen a mérkőzésekre, amelyek egyébként végül kevesebb izgalmat hoztak, mint a szervezés.

1971. január 28-án az 1 Forintba kerülő Népsportban arról olvashattak a szurkolók, hogy az Izlandba útra kelő ferencvárosi küldöttségnek tagja Elekné Rothermel Anna (képünkön balra) is, sőt, ha Hólyáné sérülése nem jön rendbe, akkor pályára is lép a világbajnok kapus. Ez „csupán” azért számít(ott) meglepőnek, mert 1970. november 5-én, vagyis jó két és fél hónappal korábban adott életet bizonyos Gábor nevű gyermekének… Az elődöntőbe kerülés már az első meccsen eldőlt, 21-5-re nyert a Fradi, a három nappal későbbi, 19-5-tel végződő visszavágó már csak formalitás volt, és Eleknének nem is kellett kapuba állnia. A párharccal kapcsolatban a hazatérést követően Takácsné megjegyezte, „Annyi pofont kaptunk a két reykjaviki találkozón, mint idehaza egy egész bajnoki idényben…”, s ezt egyébként az izlandi újságok is sérelmezték tudósításaikban.

Jöhettek a dánok!

1970. február 5-én Elek Gyula jegyzett cikket a sportnapilapban, egészen pontosan az ő „távbeszélő jelentését” vetették papírra az előző napi sorsolásról. A mieink a dán bajnok Koppenhágát kapták ellenfélül az elődöntőben, a hazai szurkolók pedig az eddigi eredménysoron, illetve a Szpartak Kijev elkerülésén fellelkesülve szinte csak legyintettek a következő riválisra. Elek Gyula a felkészülés közben, illetve az egy évvel korábban a dánok ellen mérkőző Vasas edzője, Fleck Ottó is jelezte azért, hogy pórul járhat a Fradi, ha lebecsüli az 1965-ös BEK-győztes Koppenhágát. Sőt, az angyalföldiek trénere meg is osztotta tapasztalatát legendás edzőnkkel.

A Koppenhága hazájában nagyjából verhetetlen volt akkoriban, 1951 és 1970 között tizenötször nyert bajnokságot a BEK-arany mellett, és a ’71-es gárda jó néhány tagja már a ’62-es vb-döntős dán válogatottban is húzóember volt – vagyis idősebb, rutinos játékosok alkották a keretet. Épp ez utóbbi miatt javasolta Fleck, hogy nagy iramot diktáljon a Fradi, s így lehet esélye a roppant labdabiztos Koppenhága ellen.

A párharc első ütközetét Budapesten rendezték, méghozzá ma már elképzelhetetlen módon, reggel 9 órakor, ugyanis a dánok csak szombaton későn érkeztek, és vasárnap viszonylag korán indultak haza. Ha nem lett volna elég meglepő ez az időpont, akkor azt is hozzátehetjük, hogy az előmérkőzést, az FTC – Bp. Vörös Meteor férfi találkozót 7:30-kor kezdték…

A dánok menetrendszerint, és szerencsére nagy mellénnyel érkeztek Ferihegyre – Linda Sörensen még meg is magyarázta, hogy miért: „Nekünk mindig jól ment a magyarok ellen!” – de szerencsére lógó orral távozhattak másnap.

1971 februárjának utolsó napján, vasárnap reggel már ki se nyitottak a pénztárak, minden belépő elkelt, és a hóvihar, illetve a hajnali kezdés ellenére reggel hét órakor sorban álltak a szurkolók a Játékcsarnok bejáratánál. A zsúfolt lelátón helyet foglaló nézők mellett még százezrek láthatták a televízió jóvoltából, hogy idegesen kezdtek a csapatok. A tét meglátszott a játékosokon, meg talán a labdával történt huzavona is – a játékvezetők nem engedték, hogy a mi labdáinkkal játszanak, mert két centivel nagyobb volt a szabványnál és fehérre is festették, végül a dánoké megfelelőnek bizonyult. A mieink nyugodtak meg gyorsabban, és a 13. percben már 5-0-ra vezettek! 5-3-nál után fontos volt Sterbinszky és Takácsné gólja, a szünetet követően pedig eldőlt, hogy az odavágót megnyerjük. Elekné ezúttal már pályára lépett, és kiválóan védett, támadásban Sterbinszky Amália volt a legveszélyesebb, az ötször eredményes Takácsné meg a leggólerősebb. A 14-7-es végeredmény bizakodásra adott okot, de a dánok az előző körben is jelentős, négygólos hátrányt tudtak eltüntetni a román bajnok Temesvár ellen. Na, meg a vendég edző, Hans Jansen is kijelentette az újságíróknak: „Jobb volt a Ferencváros, nem győzhettünk, de nem adjuk fel!”

„Soha többé ilyen 25 percet!”

Önbizalommal telve kelt útra a visszavágóra a Fradi küldöttsége, Elek Gyula például egynapos vonatos utazásra és biztos továbbjutásra készült. Ehelyett két nap múlva érkezett Koppenhágába a csapat, ráadásul a találkozó helyszínére is igen későn toppantak be a lányok, ugyanis a szállodából először rossz csarnokba vitte őket a taxi. Alig tíz perc jutott így a bemelegítésre, ami meglehetősen idegessé tette a csapatot – talán ezzel is magyarázható, hogy az első félidőben sok ziccert rontott. A 2-1-es állás a szünetben ennek ismeretében még rendben volt, a második játékrész azonban nagyon rosszul sikerült.

Bár egyenlítettünk, a 48. percben már 9-3 volt a dánok javára, vagyis egyetlen gól maradt az összesített Fradi-előnyből. A következő támadásnál Takácsné a kapufát találta el, ebből leindítottak minket a hazaiak, de Elekné nagy bravúrral hárította a tiszta gólhelyzetet. Az utolsó percben Csiha bombagólja látszólag nyugtatóként hatott, hiszen eldőlt, hogy az FTC bejutott a BEK-döntőbe, de a lefújás után ennek ellenére is többen zokogtak a vendég öltözőben.

„A második félidőre úgy emlékszem, mint legrosszabb álmaimra – mondta Elek Gyula a Népsportnak. – (…) Még nem láttam ennyi hibával játszani a csapatot! A mérkőzés utolsó két perce volt a legfélelmetesebb. (…) Phü, nagyon megizzadtam!”

Az évszázad legjobb játékosa döntött

A hazatérő csapatot ezrek várták a Keleti pályaudvaron, s ekkor már természetesen örülni is tudtak a játékosok a világraszóló sikernek. A fináléban a szovjet kirakatcsapat, az Európa legjobbjának tartott Szpartak Kijev várt a Ferencvárosra.

„Ellenük sikerrel helytállni az egyesület és a magyar kézilabdasport nagy dicsősége lenne” – érzékeltette az esélyeket Elek-mester, aki abban bízott, hogy a kor legjobb játékosa, Turcsina szülése után még nem lép pályára. A döntőt Pozsonyban rendezték, a helyszínre pedig az IBUSZ három különjárata szállította a szurkolókat.

A szakértők már a mérkőzés előtt arról beszéltek, hogy az FTC az 1970/71-es BEK-sorozat legnagyobb bravúrját vitte véghez a döntőbe jutással, de azt sem zárták ki, hogy az aranyérem is Budapestre kerül.

A mieink kezdték jobban a finálét, 1-0-ra, majd a tizenhatodik percben már 3-1-re is vezettek, amikor a szovjet edző, Igor Turcsin döntő jelentőségű cserére szánta el magát. Pályára küldte a csaknem egy évet kihagyó feleségét, aki előbb okos bejátszásaival, majd három góljával döntő érdemeket szerzett abban, hogy a Szpartak megfordította az állást és elhódította a BEK-trófeát.

„Egy éves se voltam még a döntő idején, ezért nem is emlékszem semmire, csak arra, amit apukám később mesélt róla – mondta érdeklődésünkre Elek Gábor. – Azt tudom, hogy dühös volt magára, mert úgy érezte, hibázott: nem készült arra, hogy Turcsina pályára lép majd a hosszú kihagyása után. Azt érdemes tudni, hogy a Szpartak akkor még a mostani ETO-nál is jobban dominált a mezőnyben, Szinaida Turcsinát pedig később a szakírók a huszadik század legjobb női kézilabdázójának választották…”

Ezüstéremmel zárta tehát a Ferencváros az 1970/1971-es BEK-idényt, s ezzel klubunk kézilabda szakosztályának egyik legnagyobb sikerét vitte véghez az Elek Gyula által irányított csapat. A Népsport a visszapillantójában ugyan megjegyzi, hogy „összképében régen volt ilyen gyenge az FTC”, a drukkerek „Jó volt, lányok! Nem baj, lányok!” kiabálással vigasztalták a csapatot. Évekkel később, látva, hogy a Szpartak még sorozatban kétszer megállíthatatlannak bizonyult, illetve, hogy a ’80-as évek végéig mindösszesen 13-szor jutott fel a csúcsra, talán még értékesebbé vált az ezüstérem.