Női kézilabda válogatottunk vasárnap kezdi meg szereplését a tokiói olimpián, addig viszont a legutóbbi ötkarikás játékokon való szereplésünkig egészen 2008-ig kell visszamennünk az időben.

A pekingi olimpia előtti időszakra korántsem mondhatjuk, hogy minden adva volt a nyugodt felkészüléshez. A 2007 decemberében rendezett világbajnokságon csak a csalódást keltő nyolcadik helyet szerezte meg a csapat, ami után először a másodedző, Zsiga Gyula hagyta el a válogatottat, majd nem sokkal később Németh András szövetségi kapitány is követte őt. A gárda irányítását Hajdu János, az MKSZ szakmai igazgatója vette át, akivel az olimpiai selejtezőn elért második hely, repülőjegyet ért a kínai fővárosba.

Az újdonsült kapitány nem sokat változtatott a válogatott összeállításán. A felkészüléshez a bő keretbe öt ferencvárosi játékos kapott meghívást, de az utazó keretbe már csak Kovacsicz Mónika és Szamoránsky Piroska került be, így Juhász Gabriella, Szucsánszki Zita és Pastrovics Melinda csak lélekben segíthette a társakat. 

A felkészülésünk során összesen nyolc csapattal játszottunk, csekély sikerélményt szerezve. Csupán az olimpiáról lemaradó dán csapatot tudtuk legyőzni, holott olyan gárdákkal is találkoztunk, akik ellen előzetesen magabiztos győzelmet vártunk. Kína és Kazahsztán papíron megoldható feladat lett volna számunkra, ennek ellenére előbbitől 28-26, utóbbitól 30-26-ra kaptunk ki. A kellemetlen vereségek után Hajdu János első felindultságában még felmondását is fontolóra vette, ám három nappal az olimpia előtt, erre végül nem került sor.

Három nap nem sok idő, ennek ellenére a csapatra rá sem lehetett ismerni Svédország ellen. Az első gólt egy jó védekezés után Szamoránsky Piri szerezte, majd tizenöt perccel később már 10-5 állt az eredményjelzőn a javunkra. A svédek összeszedték magukat a félidő végére, és egy gólra felzárkóztak. A második félidőben azonban végig jól játszottunk, és a svédek hiába jöttek fel többször is mínusz egyre, egyenlíteni egyszer sem tudtak. A mérkőzést végül hat góllal, 30-24-re nyertük meg, amiből Szamoránsky négy, Kovacsicz pedig két gólt vállalt.

A második mérkőzésünkre Brazília ellen került sor. 2008-ban a dél-amerikaiak még nem tartoztak a világ élmezőnyéhez, de voltak kiugró eredményeik, például Norvégia és Franciaország legyőzése, de a világbajnokságon a későbbi bajnok oroszok elleni döntetlen is bravúrnak számított részükről.

Az első félidő jobbára a mi szánk íze szerint alakult. Kapusunk jól védett és elől is értékesíteni tudtuk helyzeteinket. A félidei ötgólos vezetésünk talán túlságosan is megnyugtatta a lányokat, ugyanis a második félidőben Brazília egyenlített. A ferencvárosi duó góljaival újra elhúzunk, ellenfelünk azonban remeklő kapusa segítségével a 47. percben újra utolért minket. A csapatok sokáig fej-fej mellett haladtak, de aztán három és fél perccel a lefújás előtt a brazilok átvették a vezetést, sőt, kettővel is mentek. Csapatunknak szerencsére volt válasza a gólokra, de a mérkőzés utolsó fél percében mégis hátrányban kezdhettük meg támadásunkat. Tizenöt másodperccel a meccs vége előtt, kapusunkat lehozva rohamoztunk, úgy tűnt, sikertelenül, de aztán egy utolsó másodperces Tomori szabaddobás-gól egy pontot jelentett számunkra. Kovacsicz Mónika és Szamoránsky egyaránt hat-hat gólt szerzett, mellyel a magyar csapat holtversenyben második legjobb góllövői voltak Görbicz Anita után.

Két meccs alatt a válogatottunk több arcát is megmutatta. Volt, hogy végig koncentrálva és vezetve megnyerte a mérkőzést, aztán volt, hogy magabiztos vezetést kiengedve a kezéből majdnem kikapott. A harmadik csoportmérkőzésen ismét „új” válogatottat láttunk, ami megmutatta, hogy komoly küzdeni tudás lakozik benne.

Németország komoly próbatétel elé állította legjobbjainkat, ugyanis már az első félidő közepére ötgólos vezetésre tett szert. Csapatunk egy időkérés után egyenlített, ám a félidőre kétgólos hátránnyal (14-12) vonulhattak lányaink. A második félidő is hasonlóan indult, mint az első, a 40. percben újból öt gól volt a differencia a két csapat között. A válogatottunk azonban nem adta fel, az edzői stáb váratlan taktikát húzott elő, és három játékost is cserélt védekezés és támadás között. A játékosok egyre inkább magukra találtak, és hiába a bírói ellenszél, az 50. percben kiegyenlítettünk. Az utolsó két percre döntetlen állással fordulhattak rá a csapatok úgy, hogy az utolsó három támadásunkból mindannyiszor a kapufát találtuk el. Szamoránsky Piroska révén azonban sikerült egy büntetőt kiharcolnunk, amit értékesítve megszereztük a vezetést. A németeknek egy percük volt támadni, de a magyar falba vezették a labdát. Fél perccel a mérkőzés vége előtt, egy gólos vezetéssel támadhattunk és habár elszórtuk a labdát, sikerült azt visszaszereznünk, és így ötgólos hátrányból felállva, hatalmasat küzdve megnyertük a mérkőzést és bebiztosítottuk negyeddöntőbe jutásunkat.

Az utolsó két csoportmérkőzésünk nem sok jót tartogatott számunkra. A világbajnok oroszoktól simán, kilenc góllal kaptunk ki (24-33), Dél-Korea ellen viszont annak a reményében léphettünk pályára, ha nyerünk, akkor csoport másodikként Kínával, ha vesztünk, akkor viszont Romániával kell megmérkőznünk a negyeddöntőben.  Az ázsiaiak ellen végül esélyünk sem volt, 33-22-re simán legyőztek minket, így készülhettünk az A-csoport másodikja, Románia ellen.

Annak ellenére, hogy az utolsó két mérkőzésünkön súlyos vereségekbe szaladtunk bele, nagyjából négyszáz lelkes magyar szurkoló várta a lányokat az olimpiai sportközpont csarnokában. A mérkőzés előtt már zúgott az „Itthon vagyunk!”, és a lányok nem is okoztak csalódást a kilátogató honfitársaknak, a meccset két góllal indították.

Ellenfelünk összeszedte magát, és nemsokára egyenlített (9-9) de a félidő így is 16-14-es magyar vezetéssel zárult. A románok emberelőnyben kezdhették a második játékrészt, de egy gyors góljuk után a második ziccerüket Pálinger kivédte, majd két gólt is szereztünk, ebből egyet Kovacsicz Mónika a beálló helyéről. Védekezésünk és támadójátékunk is egyre jobban működött, és Szamoránsky révén ötgólosra hizlaltuk az előnyünket. Hiába minden román próbálkozás, a magyar válogatottat ezen a napon nem lehetett megállítani, még az emberhátrányunkat is 2-0-ra nyertük Tóth Tímea és Kovacsicz Móni góljaival. A különbség csak tovább nőtt, egészen nyolc gólig, amikor kettős emberelőnyben ellenfelünk kozmetikázni tudott az álláson. A végeredményen ez azonban már nem sokat változatott, Magyarország lehengerlő játékkal, Romániát legyőzve jutott be a legjobb négy közé! A fradista szélső végül hét góljával holtversenyben a legeredményesebb magyar játékos lett, de beállónk is három góllal vette ki a részét a románok legyőzéséből.

Győzelmünk után az elődöntőben Oroszországgal kellett ismét megmérkőznünk, amely csapatról nem őriztünk jó emlékeket a csoportmérkőzésről. A helyszín, most már a Nemzeti Sportcsarnok volt, ahova tízezerrel több néző fért be, mint a csoportmeccseknek helyet adó létesítménybe. A tizenhétezer székből nagyjából tizennégyezer gazdára is talált, és ebből ezer széken a magyarok foglaltak helyet, már amennyiben leültek, és nem állva buzdították a csapatot. 

A mérkőzés jól indult, az oroszok két helyzetet is kihagytak, mi viszont értékesítettük a Szamoránsky által kiharcolt hétméterest. A jó szerencsénk azonban idáig tartott, mert később több büntetőt is hibáztunk, Vérten Orsolya pedig sérülten, támogatással hagyta el a pályát. A félidőt két fradista gól zárta, egy a szélről, egy pedig beállóból, és így 14-9-es hátránnyal vonulhattunk az öltözőbe. A második félidőben feljavult a védekezésünk, támadásban azonban továbbra sem remekeltünk, ezért nem sikerült zárkóznunk a világbajnokhoz. A mérkőzés utolsó részében már kezdtünk jobban játszani, de későn jött a feltámadás, 22-20-ra elveszítettük a mérkőzést és készülhettünk Dél-Korea ellen a bronzmeccsre.

Ha előbb úgy fogalmaztunk, hogy az oroszokról nincsenek jó emlékeink, akkor ez hatványozottan igaz volt Dél-Korea csapatára. A mérkőzést éppen emiatt koncentráltan kezdtük, és nem engedtük, hogy ellenfelünk a meccs korai szakaszában többgólos vezetést tudjon kialakítani. Ez olyannyira jól sikerült, hogy nyitott védekezésünknek és Kovacsicz Mónika indulásának köszönhetően 6-2-ra elhúztunk a mérkőzés első részében. A koreai csapat azonban egy időkérés után átlendült holtpontján, és öt gólt szerzett zsinórban, amivel át is vette a vezetést. A magyar csapat is kihasználta időkérését, és bár az egyenlítés sikerült, utána ismét elhúzott ellenfelünk. Sajnos, míg az előző mérkőzésen hét gólt hoztak össze ketten a fradista lányok, ez most nem az ő mérkőzésük volt, mindketten ziccereket rontottak. A kézilabda azonban pont azért csapatjáték, mert az ember ilyenkor számíthat a társaira, és ez most sem volt másképp. A félidőre a válogatottunk megfordította a mérkőzést, harminc perc után 15-13 állt az eredményjelzőn.

A második játékrész hatalmas harcot hozott. Hol a koreaiak vették vissza a vezetést, hol pedig mi. A mérkőzés utolsó részében 27-27-es állásnál, máig vitathatóan kiállítottak egy magyart, a következő támadásunknál passzív játék miatt elvették tőlünk a labdát, majd védekezésnél egy újabb játékosunkat küldték ki, kettős emberhátrányba taszítva ezzel bennünket. Ellenfelünk kihasználta az adódó lehetőséget, és háromgólosra növelte az előnyét. A kettős emberhátrány végül annyit kivett csapatunkból, hogy nem tudott már visszakapaszkodni és 33-28-ra elvesztette a mérkőzést. Magyarország eddigi utolsó mérkőzésén három fradista gól született, mely kettő Kovacsicz Mónika, egy pedig Szamoránsky Piroska nevéhez fűződik.