Nem volt mese, csodát kellett tenni az álomért – az egész éves megfeszített munka után a FINAL4-ba jutás kérdése egyetlen meccsre, a Rosztov-Don elleni idegenbeli hatvan percre koncentrálódott. Győzelemre, ráadásul legalább háromgólosra volt szükség (harminc lőtt gól esetén) Oroszországban, azt pedig aligha kell ecsetelni – főleg az egy héttel ezelőtti első mérkőzés tükrében –, hogy ehhez milyen teljesítményre volt szükség. Az Érden látott tűz, akart és hit megvolt a kezdés előtt, valamint az első percekben, és a mieinket „a világ végére” is elkísérő szurkolóktól is jött a támogatás, mintegy harmincan voltak a vendégszektorban.

Az első negyed óra kísértetiesen hasonlított az odavágóéra, eleinte egy-egy góllal mi birtokoltuk a vezetést, de kettővel egyszer sem tudtunk ellépni, mígnem 6-5-nél a tizenharmadik percben hátrányba kerültünk. A mieinknél először Kovacsics Anikó vette kezébe az irányítást, majd Schatzl Nadine és Klujber Katrin szerzett fontos gólokat, a játékrész középső harmadában pedig Klivinyi Kinga harcolt ki egymásután három hétméterest. Közben kettőre távolodott a Rosztov-Don és emberhátrányba is kerültünk, de nem adtuk meg magunkat, és rendkívül jó volt ezt látni. 10-9-nél állt fel a kispadról a hazaiak legnagyobb sztárja, a súlyos könyöksérülése után most, számunkra a legrosszabbkor visszatérő Anna Vyakhirjeva, de az általa kiharcolt és Abbingh révén értékesített hetessel már hárommal, 12-9-re vezetett a csapata. Sőt, a rosztovi kapus, Anna Sedoykina nagyon belelendült, míg mi ziccereket hibáztunk és leragadtunk kilenc lőtt gólnál. A szünetig hátralévő tizenegy percben nem tudtunk betalálni az oroszoknak, akik így hatgólos előnyük tudatában mehettek pihenőre – félő volt, hogy eldőlt a továbbjutás kérdése ezzel a rosszul sikerült periódussal, amelyben gyakorlatilag csak a helyzetek értékesítésével adódott problémánk.

Háfra Noémi megtörte a gólcsendet, de azt nem mondhatjuk sajnos, hogy ettől olyan lendületet kaptunk volna, amellyel a tetemes hátrány is eltüntethetőnek látszott. Sedoykina ugyanis nem igazán adta lejjebb a szintet, két Klikovac-ziccert fogott két perc alatt, míg az orosz támadások rendre megtalálták Makeeva kezét, amelyet olyan magasra tartott (úgy három méterre…), ahova a mieink közül senki sem ért fel.

Ezek a fizikai különbségek jelentettek megoldhatatlan problémát, pontosabban, hogy a „túlélésért” folytatott harcban végletesen felőrlődtünk, ez pedig egyértelműen kihatott a koncentrációra és a kapu előtti megoldásokra. A második félidőben a győzelemre nem maradt esélyünk, de Háfra Noémi átlövéseit, valamint a tizenhét esztendős Tóth Nikolett bátor játékát és góljait pozitívumként említhetjük.

No, és azt is, hogy a tízre hízó differencia ellenére a szurkolóink szünet nélkül éltették a Ferencvárost. Jó üzenet ez a rendkívül fiatal csapatnak, amely ezúttal még kevés volt a FINAL4-hoz, de az idő nekünk dolgozik - a junior korból éppcsak kinövő Háfrá Noémivel, Klujber Katrinnal, Márton Grétával, Pásztor Noémivel, Tóth Nikolettel, illetve a náluk alig-alig idősebb maggal jövőre újra nekifutunk. Addig pedig még előttünk a szezon utolsó periódusa, a bajnoki hajrá.

Véget ért számunkra a Bajnokok Ligája, amelyben az előző évekhez hasonlóan ezúttal is a legjobb nyolc, a negyeddöntő jelentette a végállomást. A csalódottság és a keserűség mellett ne felejtsük el azt sem: a Ferencváros fiatalokkal, saját nevelésű kézilabdázókkal évek óta Európa elitjének a tagja. Csak épp a következő lépcsőfokot oly nehéz megtenni.