2022-ben óriási küzdelem árán jutott csak a Magyar Kupa döntőjébe női kézilabdacsapatunk, ám a fináléban másik arcát mutatta, legyőzte a Győrt és elhódította a trófeát. Ezúttal az MTK-t komolyabb gond nélkül múlta felül együttesünk (23-39), és azt reméltük, hogy az elmúlt idényhez képest fordított utat bejáró, egy éve az elődöntőt simán, most csupán egy góllal megnyerő ETO ellen is megmarad a forma. Címvédőként szólította mieinket a műsorközlő a pályára, az elődöntőbeli siker mellett ez is magabiztosságot és büszkeséget csempészhetett a szemekbe, és kellett is mindez, hiszen néhány héttel ezelőtt nem tudtuk megnehezíteni ellenfelünk dolgát.

Ugyanazzal a kezdővel indítottunk, mint tegnap, s ez már csak azért is jó hír volt, mert azt jelentette, hogy Márton Gréta kisebb ujjsérülése ellenére is vállalta a játékot. Az első támadásokból nem esett gól, tisztán látszott, hogy ezúttal jobban ügyelünk a védekezésre, és hátrányba is akkor kerültünk először, amikor az elöl elszúrt támadásunk után nem értünk vissza a győri lerohanással (4-2). Nehezen találtunk helyzetet elöl, sajnos a távoli zónából legveszélyesebb játékosunk, Emily Bölk magán hordozta a számára különösen rosszul sikerült győri meccs nyomait, de Klujber Katrin zsinórban lőtt négy góljával tartottuk magunkat (6-6).

Szöllősi-Zácsik Szandra átlövésgólját nagyon fontosnak érezhettük, de összességében sajnos jobban működött riválisunk átlövőjátéka az első húsz percben, Gros, Haugsted és Ryu is betalált a szaggatott környékéről addig, és 10-7-nél időt is kért Elek Gábor. Az első félidő hajrájában kapuscserével próbálkoztunk, jött az egyébként szinte folyamatosan ziccereket kapó Bíró Blanka helyére a tavalyi finálé egyik hőse, a szombaton is remeklő Janurik Kinga, és bele is kapott a szünetig két lövésbe. Ezt kihasználva pedig közelebb értünk, a pihenőre egygólos hátrányban mehettünk (14-13), és megállapíthattuk, hogy egy picit kellene még javulni a folytatásban a címvédéshez.

Hátul talán megjött a kis előrelépés, sokszor féken tartottuk a Győrt, de néhány bosszantó hiba is becsúszott, így továbbra is egy-két gólos hátrányban kézilabdáztunk. Mindkét tréner forgatta a csapatot, óriási taktikai csata is dúlt, illetve a feszültség is egyre csak nőtt – ezt mutatta meg Ryu és Lekics páros kiállítása is. Ahogy közeledtünk a hajrához, egyre inkább azt érezhettük, hogy bármelyik hiba vagy extra billentheti ide vagy oda a mérleg nyelvét. Döntetlenre újra és újra visszaértünk, de a vezetést nem tudtuk átvenni. Lélektanilag egyáltalán nem jött jól, hogy kilenc perccel a vége előtt ismét kettőre nőtt a különbség, ráadásul egy olyan támadás végén, amely közben Klujber kétszer is iszonyatosan közel volt a labdaszerzéshez, majd Janurik védett is, de a kipattanó nem hozzánk került.

Időt kértünk, de a támadásunkat eladott labdával zártuk, a háromért támadhatott az ETO – Szöllősi-Zácsik bombájával mégis egyenlítettünk az ötvennegyedik percben (25-25), majd jó védekezés után hosszú idő elteltével a vezetésért támadhattunk, és sikeresen tettük (25-26). Kulcsfontosságú volt az is, hogy a végjátékban Szucsánszki Zita parádésan tartotta az addig sok problémát okozó Grost.

Klasszikus meccs lett, hősies küzdelemmel, óriási szívvel, és nagy eséllyel, miután picivel több, mint három perccel a lefújás előtt kétgólos előnybe kerültünk (25-27).

Hosszú támadás után gyors gólt kaptunk, de az utolsó percre is előnyben fordultunk, és Szöllősi-Zácsik hetest harcolt ki. Klujber Katrin állt oda, és értékesítette (26-28)! Jött még egy győri időkérés, egy Janurik-bravúr, ugyanúgy, mint egy éve, illetve egy már semmit sem érő Nze Minko-gól… 14. ALKALOMMAL KUPAGYŐZTES A FERENCVÁROS!