Sokszor, sok helyen szó esik arról, hogy a Ferencváros női kézilabdacsapata Európa legjobbjai közé tartozik, de ilyenkor legtöbbször csak a jelenre gondolunk. Pedig, ha hozzátesszük, hogy milyen tradíció és mennyi siker „rejtőzik” a szakosztály eddig megélt hetven évében, akkor még magasabb polcra helyezhetjük az FTC-t. Hiszen kevés klub tudhat magáénak a miénkhez hasonló történelmet, erre pedig igenis büszkének kell lennünk, és kötelességünk ápolni az emlékeket. Épp ezért korabeli beszámolók, tudósítások, fényképek és videók segítségével felidézzük a legnagyobb nemzetközi sikereket, azokat a sorozatokat, amikor az aktuális csapatunk az elsőszámú kupában legalább a döntőig eljutott, vagy valamely más kiírásban aranyérmes lett.

Sorozatunk első részében az 1971-es BEK-ezüstről olvashattak, a másodikban az 1978-as KEK-arannyal kapcsolatban tudhattak meg számos érdekességet, a most következő harmadik epizódban pedig pokoli meccsekről, komolyabb következmények nélküli óriási szurkolói balhéról és egy fantasztikus BL-menetelésről írtunk.

A második aranykorszak utolsó nagy dobása

A női kézilabdacsapatunk történelme során az első aranykorszakát az 1960-as, 1970-es évek fordulója környékén élte, amikor a gárda Elek Gyula irányításával hét év alatt négy bajnoki, illetve három Magyar Kupa-aranyat gyűjtött. Az 1971-es bajnoki cím után a következő bajnoki elsőségre huszonhárom évet kellett várni, de ez egyszersmind a második aranykor első fejezetének is tekinthető. 1994-ben, 1995-ben, 1996-ban és 1997-ben is első helyen zárt a Németh András vezette együttes, de 2000-ben és 2002-ben is vele ért a csúcsra. 2002-ben aranyérem mellett ráadásul a nemzetközi porondon is nagyon komolyat villantott a Fradi, a korszak utolsó dobásaként ugyanis, egyebek mellett a podgoricai poklon keresztül a legrangosabb nemzetközi kupa, a Bajnokok Ligája döntőjéig menetelt.

Kis híján kellemetlen pofon a selejtezőben

A ’90-es években sorban bezsebelt bajnoki aranyak a BL-indulást is rendre magukkal hozták, de a legjobb négynél tovább ezekben az években nem jutott a csapatunk, 2001 nyarán aztán a korszakos zseni, Kökény Beatrix felhagyott a játékkal – a következő szezon így előzetesen nem ígért hangos sikereket.

A nemzetközi szereplést a 2001/2002-es szezonban a BL második fordulójában kezdtük, méghozzá az előzetesen nem túl veszélyesnek ítélt német Lützellinden ellen. Az optimista hozzáállást erősítette, hogy egy évvel korábban a BL-csoportkörben oda-vissza felülmúltuk a németeket, a Népligetben tizenhárom (32-19), Giessenben hat (30-24) góllal győztünk.

Ez a két biztos siker még 2001. október 7-én is éreztette hatását, ugyanis talán túlságosan is kényelmesen játszottak a mieink. Ötven percen át tartották így a szoros eredményt a vendégek, a 38. percben még vezettek is (19-20), de a végére elfáradtak, és végül hét góllal győztünk (32-25). Jellemző a mérkőzésre Németh András vezetőedző kritikája: „A csapat fejben százszázalékosan alulmúlta önmagát. Nagyon a csapatépítés elején vagyunk, néha én sem hittem el, milyen gyermeteg hibákat tudunk elkövetni. De a hét gólnak elégnek kell lennie a visszavágón.”

A tréner utóbbi mondatával kapcsolatban mindenki azt hihette, hogy nem vállal túl nagy kockázatot, csakhogy a csapatot az odavágó utolsó tíz perce és a hétgólos előny még kényelmesebbé tette, így pedig egy héttel később majdnem véget is ért a BL-idény…

Az első tíz percben hol az egyik, hol a másik együttes vezetett, vagyis ezzel még nem is volt gond, az első félidő közepén azonban néggyel megléptek a hazaiak. A térfélcsere után sikerült egyre visszakapaszkodni (17-16), de a németek fokozatosan újra növelték az előnyüket, 25-20-nál már vakarhattuk a fejünket, az 57. percben pedig, 28-21-nél igazán megijedhettünk. Noha ekkor a Lützellinden állt továbbjutásra az idegenben lőtt több gólja miatt, az utolsó három percben kettővel közelebb tudtuk szenvedni magunkat, és így, ha nem várt küzdelmek árán is, de bejutottunk a csoportkörbe.

Jól jöttünk ki a körbeverésből

Ott kiegyenlítettnek tűnő csoportba, az osztrák Hypo, a dán Viborg és a spanyol Ferrobus KU Mislata mellé kerültünk. A csoportkör első fordulójában az 1989-2000 között nyolcszor is BL-t nyerő Hypo látogatott a Népligetbe, s mert két kihagyott hetessel nyitotta az összecsapást, a mieink lendületbe jöhettek. 3-1 után három gólt kaptunk zsinórban, de az első félidő közepén a gyors indításainknak köszönhetően újra mi kerültünk fölénybe. 17-13-nál, a 36. percben bízhattunk benne, hogy sikerül eldönteni a két pont sorsát, de hat perc alatt egyenlített a Hypo. Sugár Tímea bravúrjainak köszönhetően az utolsó percekben megint négyre hízott a különbség, innen pedig már nem volt visszaút az osztrákok számára – végül kétgólos lett a siker. Ezzel együtt a meccs végén a vendégek kissé szokatlan hangnemben nyilatkoztak: „Akárcsak Gunnar Prokop, magam sem vagyok elégedetlen, hiszen otthon alighanem le tudjuk győzni a Ferencvárost három góllal” – mondta a vezetőedző helyett értékelő Jan Packa. De a Hyponál szereplő Deli Rita is úgy fogalmazott: „Magunkat okolhatjuk a vereségért, hiszen tökéletesen tisztában voltunk az FTC taktikai repertoárjával.”

A lényeg: győzelemmel kezdtük a csoportkört, miközben a Hypo továbbra is kissé lenézett bennünket.

A második fordulóban Dániába, a Viborg otthonába látogattunk, nem túl kedvező előjelekkel, hiszen az egyik legeredményesebb játékosunk, Farkas Ágnes betegséggel bajlódott. Talán ennek is köszönhető, hogy nagyon bátortalanul kezdtük a meccset, a dánok meg köszönték szépen a lehetőséget, és tetemes előnyre tettek szert. Folyamatosan növelték a különbséget, a 23. percben már nyolccal vezettek, és nem sok remény mutatkozott a feltámadásra. A második játékrészt ugyanakkor bravúrosan indítottuk, gyorsan visszakúsztunk háromra, s bár ezt követően átmenetileg nőtt is a differencia, tíz perccel a vége előtt, 28-26-nál újra felcsillant a pontszerzés esélye. Ekkor azonban – ahogyan az Nemzeti Sport tudósításában áll – az északi összefogás jegyében az izlandi játékvezetők a kissé gondban lévő dánok hóna alá nyúltak, s ez már elég volt a hazai győzelemhez.

A harmadik játéknapon az első két körben meglepetésre hibátlanul teljesítő valenciai csapat, a Mislata vendégeként lépett pályára a Ferencváros. Az első tíz perc után fokozatosan egyre jobbá vált a védekezésünk, aminek köszönhetően lépéselőnybe kerültük, 10-7-re vezettünk. A játékrész második felében viszont sorra kaptuk a kiállításokat, az emberelőnyt pedig kihasználta a spanyol együttes, a szünetre már 15-14-es vezetésüknél került sor.

A térfélcserét követően is maradt fordulat a meccsben – egészen pontosan kettő. Előbb mi húztunk el néggyel (22-26), majd hat perccel a vége előtt egyenlített a Mislata, és végül döntetlennél ért véget a mérkőzés (31-31).

Ezek után viszonylagos győzelmi kényszerben lépett pályára a csapatunk hazai pályán a Viborg ellen, hiszen a továbbjutás is veszélybe került volna, ha nem szerzünk két pontot. Nem okozott görcsösséget a nyomás, együttesünk nyolc percnyi játék után végleg magához ragadta az előnyt. A dánok erre a meccsre reaktiválták az egyébként már visszavonult olimpiai, világ- és Európa-bajnok kapust, Lauritsent, de nem ő, hanem Sugár Tímea parádézott a kapuban, mezőnyben pedig a végül tizenhat góllal záró Farkas Ágnes nyújtott zseniális teljesítményt. A mérkőzést a helyszínen megtekintő szövetségi kapitány, Mocsai Lajos véleménye szerint a dán világsztárokat szinte agyonnyomta a Népligetben uralkodó frenetikus hangulat, és Németh András is kiemelte, hogy jó volt látni az ellenfél tanácstalanságát a mieink kiváló védekezésével szemben.

A biztos továbbjutás már az ötödik fordulóban, Bécsben meglehetett volna, ha pontot szerzünk, de a Hypo is próbált belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba. Bár jól kezdtük az összecsapást, fordítottak a hazaiak, és a szünetre hatgólos előnyt építettek – elsősorban a védekezésünk volt gyenge, huszonegy gólt kaptunk harminc perc alatt. A fordulás után fokozatosan közeledtünk, s bár mínusz kettőről újra mínusz négy lett, a hajrában az egyenlítésért támadhattunk. Nem sikerült azonban élni az eséllyel, maradt a lefújáskor is a mínusz egy, vagyis a döntés az utolsó fordulóra maradt.

Ekkor a már biztosan továbbjutó Mislatát fogadtuk. Óriási volt a várakozás a szurkolók részéről, a kezdés előtt harminc perccel már zsúfolásig telt a csarnok, s ilyen légkörben nem is csoda, hogy káprázatosan indítottuk a meccset, még hat perc se telt el, amikor már 7-1-re vezettünk! Nem sokkal később kapust cseréltek a spanyolok, az orosz világbajnok Bogdanova helyett Silvia Navarro jött – ennek érdekessége, hogy Navarro még ma is aktív, sőt, 2019 decemberében negyvenévesen is igen komolyan hozzátett a spanyolok világbajnoki ezüstérméhez. No de 2002-ben nem tudott segíteni ő sem, bár a félidő közepére némileg javult a vendégek játéka, ez csupán a különbség megtartásához volt elegendő. A 18-11-es félidei állás kissé elaltatta a mieinket, a térfélcsere után a valenciaiak zavaróan hatékonyan faragták a hátrányukat, 20-17-nél, a 39. percben bőven lőtávolban voltak. Ennél azonban nem lett veszélyesebb a szituáció, végül négy góllal, 30-26-ra nyertünk, és csoportelsőként jutottunk a legjobb nyolc közé. Németh András vezetőedző büszkén említette a lefújást követően, hogy zsinórban harmadik éve jutott el a Ferencváros a legjobb nyolcba, illetve hozzátette, hogy ettől kezdve teher nélkül játszhat a csapat, hiszen a kitűzött célt teljesítette.

Hangosabb volt a szív, mint az agy

A negyeddöntőben a D-csoport másodikjával, a Lublinnal kerültünk össze, és a szakemberek Fradi-továbbjutást vártak az egyébként jó erőkből álló lengyelekkel szemben. Persze, a csoportmeccsek alatt például a címvédő Krim idegenbeli legyőzésével azt is megmutatta már a Lublin, hogy nem lehet könnyelműen venni. Benyáts Beatrix kisebb sérülése miatt balkezes átlövő nélkül maradt a csapat, s ez össze is kuszálta a támadójátékunkat. Kellett hozzá jó negyed óra, hogy megtaláljuk a ritmust, addig négy góllal elhúztak a nyitott védekezést hatékonyan alkalmazó hazaiak. Felzárkóztunk, a szünetben már csak egy volt a hátrányunk, a második félidőben pedig mi fogtunk jó szelet, és háromgólos vezetésünknél nyugodtan kézilabdázhattunk. Negyed órával a vége előtt is három volt a különbség a javunkra, de itt kissé túlpörögtünk, vagyis, ahogy később Németh András nyilatkozott, „ebben az időszakban a szívünk hangosabban dobogott, mint az agyunk!” Túl gyorsan dűlőre akartuk vinni a párharcot, a rohanás, kapkodás pedig lengyel fordítást eredményezett. A 32-31-es végeredmény ezzel együtt megteremtette a lehetőséget arra, hogy a visszavágón kivívjuk a továbbjutást.

De ehhez nyerni kellett a Népligetben. Óriási volt a feszültség a csarnokban, hát még azután, hogy nem kezdtük jól a meccset, a hetedik percben találtunk be először az ellenfél kapujába. A tizenegyedik percben tudtunk fordítani elősz0r, de hihetetlenül szívósan tartották magukat a lengyelek, kétszer is pillanatok alatt egyenlítettek mínusz kettőről. A második félidőben is változatlan maradt a játék képe, óriási volt a küzdelem, vezettünk, de elhúzni nem tudtunk. Negyed órával a vége előtt aztán 19-17-ről három gólt kaptunk zsinórban, de a lengyel vezetés ellenére sem remegtek meg a kezek, öttel feleltünk rá, 24-20-ról pedig nem volt már visszaút a Lublinnak. 25-23-ra győztünk, és a legjobb négy közé, Európa elitjébe jutottunk. Érdekesség, és a kézilabda változását, fejlődését mutatja, hogy az akkori beszámolók óriási csatáról és nagy iramról írnak, miközben a mieink kilenc, a vendégek pedig nyolc mezőnyjátékossal hozták le a hatvan percet. Manapság szinte elképzelhetetlen, hogy BL-negyeddöntőt meg lehet nyerni kilenc játékossal.

Az első balkáni felvonás

Az elődöntőben a Buducsnoszt Podgorica következett, előbb hazai pályán. A vendégek vezetőedzője, Zorán Zsivkovics a meccs előtt úgy fogalmazott, akár szűk vereséggel is elégedett lenne, magyar kollégája, Németh András pedig azt mondta, öt-hat gólos előny birtokában lehetne viszonylag nyugodtan készülni a visszavágóra. Ez sokat elárult már arról, hogy mi vár majd ránk a második összecsapáson… Mindenesetre óriási lendülettel kezdtük a meccset, ötletes, pontos támadásokkal és szigorú védekezéssel. A Podgorica nem tudott mit kezdeni ezzel, a tizennyolcadik percben már 12-6-ra vezettünk, de kisvártatva magukhoz tértek a vendégek. A szünetben még jobban álltunk négy góllal, a második félidőben azonban komoly fordulatok jöttek. Előbb 19-19-nél egyenlített a jugoszláv bajnok, majd bár négy gólt lőttünk zsinórban (23-19), a következő percekben vendég előny miatt bosszankodhatott a közönség (24-25). Nemcsak ez a meccs, hanem szinte a párharc is elúszni látszott, amikor már hárommal vezettek a vendégek, de nem adták fel a lányaink, küzdöttek az utolsó erejükig, egyenlítettek, majd mínusz kettőről is visszajöttek, végül a tizenöt gólig jutó Farkas Ágnes tizenöt másodperccel a vége előtt döntetlenre mentett. Sokat elárul a jugoszlávok harcmodoráról, hogy 22 percnyi kiállítást szedtek össze a meccsen, Farkas Ágnes például arról beszélt a lefújás után, hogy annyi pofont nem nagyon kapott még, mint ekkor. A fordulatos meccsen kialakult döntetlennel a vendégek voltak elégedettebbek, akik úgy számoltak, hazai pályán, ötezer őrjöngő szurkolójuk előtt nem lehet gond a döntőbe jutás kiharcolása…

Röpült minden a lelátóról, öngyújtó, pénzérme és szék is

Az ötezerből aztán hat biztos lett, de talán a hetet is közelítette a lelátóra zsúfolódó szurkolók száma, ráadásul a balkánon akkoriban még abszolút nem meglepő módon rengetegen dohányoztak is a sportcsarnokban. Szóval, vágni lehetett a füsttel keveredő levegőt, és a feszültséget is, de a mieinken szerencsére azt is érezhettük, hogy tudják, veszítenivalója inkább a jugoszlávoknak van. Az első tizenhat percben nem volt nálunk egyszer sem az előny, de szerencsére a hazaiak sem tudtak jelentősen ellépni tőlünk, amikor meg végre Siti Eszter vezetést szerzett, pár pillanatig csak a fradisták hangját lehetett hallani. Kiegyenlített volt a játék képe, és az eredmény is ehhez hasonlóan alakult, a szünetben döntetlen állt az eredményjelzőn (16-16).

A második félidő szenzációsan indult, Farkas Ágnes remekelt, a 44. percben pedig már öttel álltunk jobban a Buducsnosztnál. Közeledett kicsit ellenfelünk, de tíz perccel a vége előtt megint négy volt közte, a hangulat egyre forróbbá vált, öngyújtók, pénzérmék, székek röpködtek a pályára, a játékosok felé, de a játékvezetők nem merték félbeszakítani az összecsapást. Németh András a lefújást követően meg is jegyezte, hogy „Ha az ellenőr fél félbeszakítani a mérkőzést, akkor a nők ne féljenek kézilabdázni?!”. De tehette mindezt boldogan a vezetőedzőnk, mert az utolsó percekben is sikerült megőrizni a vezetést, noha három perccel a vége előtt egyre zárkózott a hazai csapat. Az utolsó, 33. gólunkat már el se könyvelték a játékvezetők, ez azonban már senkit sem érdekelt, mert 32-31-re így is megnyertük a visszavágót és bejutottunk a Bajnokok Ligája döntőjébe. Nagy ünneplésre a pályán csak azért nem volt lehetőség, mert egyáltalán nem tűnt biztonságosnak, a játékosaink szó szerint az öltözőbe menekültek az őrjöngő szurkolók elől.

Belül persze óriási volt a boldogság, hiszen elképesztő hőstettet, kisebb csodát hajtott végre az együttes: klubunk 1971 után harmincegy évvel, 2002-ben ismét a legrangosabb nemzetközi kupa fináléjába jutott, ezúttal ráadásul senki sem remélhetett ehhez hasonlót a sorozat rajtját megelőzően.

Ha azt hittük, nem jöhet rosszabb…

Az ellenfél a döntőben a Kometal Szkopje volt, amely három év alatt másodszor került be a fináléba – s talán csak azért nem harmadszor, mert a 2000-es, Hypo elleni döntőben a macedón szurkolók megütötték a vendégek edzőjét, és ezért a következő sorozatból kizárták a klubot. A tömegverekedés után egyébként a győztesnek járó serleget nem a találkozót követően a csarnokban adták át, hanem egy szállodában, titokban. Ez a történet mindenesetre előrevetítette, hogy mi várhat a Fradira: öldöklő csata, kiváló ellenfél és Macedóniában pokoli hangulat. Ezt alátámasztandó, a Szkopje orosz edzője, Alekszandr Panov még az odavágó előtt kijelentette: „Nagy csata lesz, szép játékról senki se álmodjon.”

Nehezítette a mieink felkészülését, hogy – s ma ez is elképzelhetetlen már… – a szkopjeiekről nem állt rendelkezésre videó felvétel, pedig a Fradi minden követ megmozgatott érte. A Kometalban nyolc légiós szerepelt, négy orosz, egy jugoszláv, egy ukrán és egy fehérorosz, valamint a csak az elődöntőkre és a döntőre Ljubljanából átcsábított román kapus, Hutupan.

A döntő első gólját Kirsner Erika szerezte, a Népliget környékét meg ennek következtében kisebb hangrobbanás „rázta meg”. Amilyen gyorsan, húsz másodperc alatt jött az első Fradi-gól, olyan lassan született meg a második, s ezt kihasználva a vendégek a hetedik percben 3-1-re vezettek. Újra lendületbe jöttek aztán a mieink, átvettük a vezetést, s bár nagyon meglépni nem tudtunk, jobbára nálunk volt az előny. A macedónok egy-egy faultjánál, ütközésénél sokszor azt gondolhattuk, hogy ennél nem lesz már durvább jelenet, de a vendégek mindig tudták még fokozni a keménységet. Álltuk azonban a sarat, a szünetben egy góllal voltunk előrébb.

A térfélcsere utáni első percekben lendületesen kézilabdáztunk, a játékrész közepén viszont hullámvölgybe kerültünk, és Sugár Tímea bravúrjainak köszönhettük, hogy nem kerültünk nagyobb bajba (17-18). A kapusunk remeklése kifizetődött, a 47. percben még egyenlő volt az állás (20-20), négy perccel később azonban már néggyel vezettük (24-20). Egészen jól alakult a meccs, de nem adta fel a Szkopje, amely a játékvezetők támogatását is élvezve egyre zárkózott. Plusz kettőnél ért véget a mérkőzés, az eredménnyel pedig valamelyest mindkét edző elégedett volt. Németh András ekképp értékelt: „Nekünk nem lehetett álmunk a döntőbe jutás, de a kis lépések taktikája bevált. Most is léptünk egy kicsit a végső siker felé. Sajnálom, hogy játékosaim gondolkodását néha bénította a hihetetlenül forró hangulat. A Szkopje rutinosabb együttes, de nincs okunk félni a visszavágótól.” Kollégája pedig a következőket mondta: „A kétgólos vereség miatt nem vagyok elkeseredve, de tudom, hogy a visszavágón is rendkívül veszélyes ellenfél lesz a Ferencváros. Az FTC a sportág nemes magyar hagyományaihoz méltóan küzdött, és ha így csatázik a visszavágón is, akkor hazai pályán sem mehetünk biztosra. Azt viszont megígérhetem, hogy Szkopjében is legalább olyan forró hangulat lesz a nyolcezer nézőt befogadó csarnokban, mint itt volt.”

Európai kupadöntő, de nem Európában vagyunk…

Az ígéret aztán némileg kedélyesebb volt, mint amilyen hangulat valójában fogadta a mieinket, és erről a televíziós közvetítés meglehetősen beszédes képet mutatott… A balkáni légkört jól jellemzi, hogy a kezdés előtt a macedón himnusz felcsendült, míg a magyar nem. A hazai játékosokat mindez nem zavarta, folytatták volna a szokásos procedúrát, a mieink azonban nem mozdultak, mígnem a magyar szurkolók elénekelték a Himnuszt – igaz, a füttykoncert miatt nehezen lehetett csak hallani. Apropó, a szurkolóink… A százötven magyart a rendezők harminc férőhelyre zsúfolták be, ráadásul húsz euróért kapták a jegyet, míg a hazaiak csak nyolcért.

Faragó Richárd, a mérkőzés kommentátora tökéletesen érzékeltette a körülményeket: „Európai kupadöntő, Bajnokok Ligája-döntő, de nem Európában vagyunk…”, miközben a helyi lapok már a meccs napján szinte tényként beszéltek arról, hogy a Kometal Szkopje BL-győztes lesz. Hogy csak a csapatuk erejében bízva voltak-e ennyire magabiztosak, azt legfeljebb zárójelben, kérdőjellel a mondat végén jegyezhetjük meg, mindenesetre a körülményeket is jól használva kezdett a hazai fél, amely egyébként saját pályáján az addigi harminchat BL-mérkőzéséből harmincnégyet megnyert. Hutupan, ha már az EHF hozzájárult ahhoz, hogy kizárólag az utolsó meccsekre benevezhesse friss igazolását a Szkopje, eszement jól védett, Farkas és Siti hetesét is hatástalanította, de Mravikova próbálkozásai se jártak sikerrel. A kapus világklasszis teljesítménye ellenére is tartotta viszont magát a csapatunk, nem szakadt le túlságosan a Kometáltól, a szünetben is csak kettő gól volt a hátrány.

A második játékrészben újra és újra el tudtak lépni a hazaiak, s bár a mieink nem törtek meg, többször is felzárkóztak két-három gólra, amikor tíz perccel a vége előtt hat, összesítésben pedig négy volt a Szkopje előnye, akkor már érezhető volt, ez a hajó elúszott. Kettős emberelőnyben egyszer háromra még visszaértünk, de ez után Budimir állította be a 26-22-es végeredményt. A televízió stúdiójában az előző nyáron visszavonult Kökény Bea szomorúan ismerte el, hogy a mieinknél egyedül Sugár Tímea hozott extrát, a mezőnyben nem volt senki, aki átlagon felül teljesített volna, míg az ellenfélnél többen is csúcsformában kézilabdáztak. De így is óriási elismerést érdemelnek a játékosok, akik erőn felül szerepeltek a Bajnokok Ligájában, és a csodához talán épp csak annyi hiányzott, amennyi pluszt a macedónok a külső körülmények által kaptak.

Faragó Richárd a következőképp fogalmazott a lefújást követően: „Csak azt tudja átélni, aki itt volt a helyszínen, a tévé képernyőn keresztül se lehet… A pokol volt ez itt. Nagyon jó csapat a Kometal Szkopje, és a két mérkőzés alapján annyival volt jobb, amennyivel jobban segítették a játékvezetők.”

Németh András pedig ekképp értékelt: „Sejtettük, hogy mi vár ránk, de ilyen állapotokra egyszerűen nem lehet felkészíteni egy csapatot. Kevés volt a kétgólos előny, amit odahaza szereztünk, de csak azért, mert a Népligetben nem kaptunk annyi támogatást a játékvezetőktől, mint most a macedónok. Játékosaim emberi tartásával maximálisan elégedett vagyok. Ötven percig volt esélyünk a BL-győzelemre, pedig sok-sok apróság miatt már korábban megtörhettünk volna. Jellemző a viszonyokra, hogy az öltözőben egyáltalán nincs víz.”

Valamivel később, a szezont értékelve, már higgadtan is hasonló volt a mondanivalója. „Nagy sikernek tartottam, hogy itthon le tudtuk őket győzni. Kint aztán a légkör rosszabb volt, mint a podgoricai, mert ott bár dobáltak minket, a nézők távol voltak tőlünk. Itt viszont fél méterre voltak a pályáról, volt, hogy ütő mozdulattal ijesztgették a játékosainkat, szóval ez már nem az, amit a játékosok ki tudnak zárni. Nem lehet így száz százalékosan koncentrálni.”

Siti Eszter és Pádár Ildikó is egyetértett abban, hogy itthon kellett volna több góllal nyerni, a visszavágón már nem volt esély, utóbbi a döntő utáni másodpercekben még felfokozott állapotban egyébként egyszerűen kijelentette, hogy „Győzött a túlerő. Nyerni jöttünk, de itt lehetetlen volt.” Sugár Tímea az évet értékelő műsorban hozzátette, „Emelt fővel tudtunk lejönni a pályáról, és ez mindennél többet ér.”

Másodszor járt tehát a legrangosabb nemzetközi kupa döntőjében a Ferencváros női kézilabdacsapata, és másodszor is ezüstéremmel zárt. De akárcsak 1971-es BEK-finálé, úgy ez a szenzációs menetelés is a klub aranyoldalain követelt magának helyet.

A szezon összefoglalója:

Fotó: Nemzeti Sport