Talán maga Helmut Körnig sem gondolta volna, hogy egyszer a róla elnevezett létesítményben kézilabda Bajnokok Ligája-mérkőzést rendeznek – végtére is kiváló atléta volt. Az 1920-as, 30-as években csúcson lévő, s akkoriban Amsterdamban és Los Angelesben összesen két olimpiai ezüst, illetve egy bronzérmet begyűjtő futó azonban valóban névadó lett, de semmi kétség, Dortmund (egyik) atlétikai sportcsarnokának. A sárga-feketék a második szezonjukat kezdték a legrangosabb nemzetközi kupasorozatban (mi a huszonkettediket), s a kiemelt, valamint a nemzetközi meccseiket itt vívják, női kézilabdacsapatunk pedig most először nézett szembe velük, így a szokatlan környezethez, a futópályához, a kapu mögött letakart ugródombhoz, és az atlétikai csarnokok minden más kellékéhez most kellett először alkalmazkodni.

Látszólag nem ment könnyen, legalábbis a melegítés közben Elek Gábor tőle szokatlan módon megállította a csapatot, kicsit tüzelte a játékosait. A meccset aztán nagyszerűen kezdtük, az első négy támadásunkból háromszor gólt lőttünk (Emily Bölk vállalt főszerepet, kétszer maga talált a kapuba, és egy hetest is kiharcolt), miközben egyet se kaptunk. A Dortmund az ötödik percben járt túl először Bíró Blanka eszén – gyors indításból, amely kétség kívül a német bajnok legélesebb fegyvere. Sajnos ezt a következő tíz percben jól szemléltette, mert bár vezetőedzőnk az elmúlt napokban a legapróbb részletekig elmagyarázta a megoldást, egyáltalán nem sikerült megvalósítani a megbeszélteket. Felzárkózott a BVB, s ettől mintha feszültté váltunk volna, támadásban nem vállaltuk fel a lövéseket és az egy-egy elleni párharcokat, a tudásunkhoz képest lassabban, „biztonságosabban” járattuk a labdát, ez adott teret a hazaiaknak a lerohanásokhoz.

A játékrész közepén a Dortmund átvette a vezetést, és a következő periódusban fej-fej mellett haladtak a csapatok, de rendre a németek kerültek előnybe. A hajrában viszont sikerült egy fokkal feljebb kapcsolnunk, Bölk újra megvillant, negyedik góljával egyenlítettünk, az ötödikkel előnybe kerültünk, Márton Grétának kiosztott zseniális gólpassza után pedig kettőre távolodtunk, mielőtt megszólalt a szünetet jelző duda.

Már az első félidőben se lehettünk elégedettek a játékvezetéssel, nehéz volt ülve maradni egy-egy ítélet láttán, és a második játékrészben is jött néhány döbbenetes fújás. Persze, ettől még főként magunkra lehettünk dühösek, mert a játékunk távol volt a legjobbtól. Küzdöttünk, harcoltunk magunkkal és az elemekkel is, igazi libikóka volt a meccs, többször is elhúztunk kettővel, a Dortmund meg folyton egyenlített. Így értünk el az utolsó tíz percre is. A hazai kapus, Ten Holte alaposan megkeserítette az életünket, sajnos kiválóan védett. Bajban voltunk, a mieink közepes teljesítménye és Ten Holte extra produkciója azt eredményezte, hogy három perccel a vége előtt a vezetésért támadhatott a Dortmund, és élt is a lehetőségével. Grbics gyorsan egyenlített, és a következő - iszonyúan hosszú - hazai támadást kivédekeztük, így fél perccel a vége előtt döntetlennél támadhattunk.

Nem igazán találtunk tiszta helyzetet az időkérés után, Grbics faultból eleresztett lövése aztán átvánszorgott a gólvonalon, de a játékvezetők visszafújták szabaddobásra, az óra közben pörgött. Rohantunk a labdáért, és három másodperc volt vissza, amikor Bölk tízről lőtt, de Ten Holte óriási bravúrral a felső lécre rúgta a labdát. Döntetlennel zárult a meccs, a dortmundiak teljes joggal ünnepeltek, a mieink pedig rendkívül csalódottan vették tudomásul a pontvesztést.