Nagyon gyorsan, pontosan tíz nappal az édes emlékű Fradi-Győr mérkőzést követően jött az újabb csúcsrangadó – ezúttal a Magyar Kupa elődöntőjében. Az előzmények – a kilencgólos győzelem, illetve a győri edzőváltás – ismeretében a szokásosnál is különlegesebb mérkőzésre számíthattunk. Biztosra vehettük, hogy az ETO alaposan felszívja magát, illetve, talán remélhettük, hogy a túlzott akarás görcsössé válik, abban pedig bízhattunk, hogy a mieink megismétlik azt a káprázatos teljesítményt, amellyel bő egy hete jókora meglepetést okoztak. Mindenesetre érdeklődve várhattuk, hogy mindezek egyvelegéből milyen mérkőzést látunk majd.

Az alaphangot a körítés, a Veszprém Aréna hangulata, a szurkolók jelenléte, na, meg a csapatbusz megérkezésekor a parkolóban üzenő és lelkesítő szurkolói csoport mindenesetre megadta, úgyhogy felfokozott körülmények között kezdődött a csata. Annak örülhettünk, hogy az előző hétvégi, NEKA elleni bajnokin megsérülő Csiszár-Szekeres Klára, valamint a még a váci kupa-elődöntőről lesántikáló, s utána műtéten áteső Janurik Kinga is vállalta a játékot.

A meccs hasonlóan kezdődött, mint az emlegetett bajnoki, az első percek győri fölényt, majd szerencsére ferencvárosi felzárkózást hoztak. Pokolian kemény védelemmel találtuk magunkat szembe, az ETO megpróbálta a távoli zónákból érkező átlövésekre korlátozni a játékunkat, és sajnos Emily Bölk, illetve Klujber Katrin kísérletei jobbára nem jártak sikerrel. Egyértelműen érződött, hogy ez meghatározza a játékosok lelki állapotát, a győrieket felemelte, a mieinket lenyomta, s ebből következően a játékrész középső harmadában sorra jöttek a technikai hibák.

Ezt az időszakot kihasználva öt gólra (7-12) távolodott ellenfelünk, és a játék képe se tűnt épp ránk nézve kedvezőnek, de a csapatunk erejét mutatja, hogy talpra állt, és a játékrész hajrájában visszajött a meccsbe. Alicia Stolle átlövései, Háfra Noémi betörései és Bíró Blanka védései is kellettek hozzá, hogy nagy nehezen kettőre zárkózzunk, s bár a szünetre háromgólos hátránnyal mentünk, az összkép határozottan jobb volt.

A fordulás után a Győr megint beleerősített, brutális ütközésekkel tartotta távol a kapujától a játékosainkat, de szerencsére a mieinket se kellett félteni, és az első percek átvészelése után felvettük a tempót. Így a nagy rohanás ellenére a negyvenedik percben a közte egyért támadhattunk, s bár ekkor még nem jött össze, a negyvennyolcadikban igen (21-22). Nagyon nem jött jól Kisfaludy Anett kiállítása, mert amúgy is fogyott az erő, főleg az irányító poszton az elemekkel egyedül küzdő Szucsánszki Zita pótlása volt nehezen megoldható. Küzdöttünk, harcoltunk, tartottuk a két-háromgólos különbséget, de az újabb lépés, az egyenlítés nem akart összejönni. Pedig Klujber Katrin támadásban sokat vállalt magára, sült is a keze, mellette még Kovács Anett is dicsérhető volt, de a kis plusz ezúttal hiányzott. A Győr sokkal jobban játszott, mint a tíz nappal ezelőtti bajnokin, mi pedig elmaradtunk az akkori extrától.

A különbséget ez jelentette, de hogy ennek, illetve az első félidőben elkövetett rengeteg hiba ellenére is volt esélyünk a döntőbe jutásra, az kifejezetten pozitív. Hittük, reméltük, hogy tíz nap alatt másodszor is legyőzhetjük a Győrt, de minden szomorúságunk ellenére sem kell szégyenkeznünk amiatt, hogy ez most nem sikerült.

Javítani talán nem is vasárnap, a Kisvárda elleni bronzmeccsen lehet, hanem a következő két hétben, a bajnokságban.