Július 23-án Tokióban fellobban az olimpiai láng, a magyar női kézilabda-válogatott pedig két nappal később kezdi meg szereplését. Ennek apropóján felidézzük női kézilabdázóink korábbi olimpiai szerepléseit.

A 1976-os olimpiáról, amelyen először szerepelt a versenyszámok között a női kézilabda, válogatottunk bronzéremmel térhetett haza. Nem volt kérdés, hogy az 1980-as, moszkvai olimpián is részt akar venni a magyar csapat, miután a világbajnokságon elért harmadik helyezése erre feljogosította.

A montreali fradista trió, Németh Erzsébet (Csajbók Sándorné), Tomann Rozália (Lelkes Miklósné) és a kapus Berzsenyi Mária, Moszkvában plusz egy játékossal, Bozó Évával (Csulik Pálnéval) egészült ki. A válogatottnál az előző olimpiához képest nem csak az volt a változás, hogy Németh Erzsébet immáron Csajbók Sándorné néven szerezte a gólokat, hanem az is, hogy Török Bódog 23 év után felállt a válogatott kispadjáról és ekkor már Lele Mihály ült a helyén.

A csapat háza táján azonban nem volt minden felhőtlen. Lele Mihály számára komoly kihívás volt egy olyan legenda után leülni a kispadra, mint Török Bódog, és emellett a keretben a korkülönbségek miatt generációs ellentétek is kialakultak. 

Ennek ellenére a nemzetközi és a hazai sajtó is éremesélyesnek tartotta a magyar válogatottat, és már rögtön az első mérkőzést, a jugoszlávok ellenit a bronzérem sorsáról döntő összecsapásnak titulálták – mert abban konszenzusos egyetértés volt, hogy az NDK és Szovjetunió kiemelkedik a mezőnyből. A jugoszlávokkal a torna előtti években többször is játszottunk, de azok a meccsek nem lehettek perdöntőek, mert hol ők, hol meg mi álltunk ki épp tartalékosan. Külön óvatosságra intett minket, hogy a torna előtt nem sokkal a Jugoszlávia leváltotta a szövetségi kapitányát, illetve az is nehézséget jelentett, hogy bár ez ma már szinte elképzelhetetlen, nem tudtunk felkészülni ellenfelünk játékából. Ahogyan a Népsport fogalmazott: „(…) déli szomszé­dainknak sikerült elbújniuk előlünk.”

Az első mérkőzésünk után aztán rögtön szertefoszlottak a kimagasló olimpiai szereplésről dédelgetett álmaink, ugyanis Jugoszlávia 19-10-re legyőzte válogatottunkat. Védelmünk gyengélkedő baloldalát rendre eredményesen támadta ellenfelünk, esélyt sem adva számunkra a pontszerzésre. A tíz szerzett találatunkból hat fradista játékoshoz volt köthető. A legeredményesebb magyar, az élete első olimpiai mérkőzésén játszó Csulikné lett négy góllal.

Mikor a verseny előtt kiderült, hogy a második mérkőzésünkön majd Kongóval kell játszanunk, sokan ezt balszerencsének értékelték, hiszen így a nehéz kezdés után félő volt, hogy kiengednek a játékosaink. A történtek után viszont inkább szerencse volt, hogy lehetőségük adódott visszaszerezni elvesztett önbizalmukat. A vártaknak megfelelően, Kongó nem jelentett akadályt számunkra, 39-10-re megnyertük a mérkőzést. A beszámolók szerint a kongóiak igen lelkesek voltak, de tudásuk jóval elmaradt az európai csapatokétól, ezért játékosaink könnyen robogtak át az afrikaiak védelmen. Ilyen lerohanásból Csajbókné négyszer is eredményes volt, persze, ehhez kellettek Berzsenyi Mária védései is, aki ezen a meccsen kezdőként kapott lehetőséget a kapuban. Habár a nagy gólkülönbség nem szegte az ellenfél játékosainak kedvét, azt mégis nehezen élték meg, mikor nem szándékosan, de hozzájárultak Gódorné sérüléséhez, aki bicegve hagyta el a pályát. Kapusunkon kívül végül mindegyik fradista játékos góllal járult hozzá a győzelemhez.

A következő akadály az olimpiai bajnok Szovjetunió csapata volt, amely aztán nehéz falatnak bizonyult. A 16-12-es vereséggel záruló mérkőzésnek azonban több pozitív momentuma is volt, rá tudtunk ijeszteni a jobb erőkből álló szovjetekre. Az ötvenedik percben négygólos hátrányból lefaragva mínusz egyre jöttünk fel, akkor azonban egy belülvédekezés miatt elszenvedett hétméteres gól megpecsételte a sorsunkat. A sportág taktikai fejlődését jól illusztrálja, hogy a korabeli tudósítás kiemelte, hogy bár a magyar csapatnak két emberfogás-specialistája (!) is volt, egyiküket se vetettük be a szovjetek legjobbja, Turcsina ellen.

Könnyebb mérkőzésnek a következő összecsapásunk sem ígérkezett, a világbajnok NDK csapatával kellett összemérnünk magunkat. A keletnémeteknek mindenképp győzniük kellett ellenünk, mert Jugoszlávia ellen elhullajtottak egy pontot, és meg akarták nyerni a tornát. A meccs végül nem hozott meglepetést, a németek összeszedetten játszottak, és egy pillanatra sem hagyták, hogy elhiggyük, lehet esélyünk. Gólokat jobbára csak indításokból tudtunk szerezni és a 19-9-es végeredmény is letaglózóan hatott.  Először fordult elő olyan, hogy a magyar női kézilabda-válogatott valamely olimpiai mérkőzésén egyetlen fradista játékos sem szerzett gólt.

Az utolsó mérkőzésre nem maradt más célunk, mint győzelemmel búcsúzni a tornától, és megszerezni a negyedik helyet a Csehszlovákok előtt. Ellenfelünk is csupán Kongót tudta eddig legyőzni, de ”csak” 13 góllal. A mérkőzés nem a színvonalról maradt emlékezetes, mert mindkét csapat pontatlanul, sok hibával játszott, inkább a hajtás jellemezte az összecsapást, mintsem a szép megoldások. A magyar válogatott először a második játékrész közepén tudott vezetést szerezni, de akkor sem sikerült megtartani azt. Két perccel a mérkőzés vége előtt a csehszlovákok átvették a vezetést, de szerencsére tudtunk még rá válaszolni, és kapusunk utolsó másodperces védésének köszönhetően döntetlenre hoztuk a mérkőzést, amivel legalább a negyedik helyet meg tudtuk szerezni a jobb gólkülönbségüknek köszönhetően.

Válogatottunk vezetését egy évvel később Csík János vett át, akivel az 1982-es világbajnokságon második helyezést ért el a csapat. A magyar válogatott esélyesként utazhatott volna a 1984-es Los-Angeles-i olimpiára, azonban rajtuk kívülálló okok miatt nem indulhattak el a versenyen.

Fotó: kezitortenelem.hu