Braden Walls, nem túlzás kijelenteni, jött, látott, és győzött. A kanadai center 2018 nyarán Fodor Szabolcs vezetőedző hívására csatlakozott az FTC-Telekom újjáalakuló férfi jégkorongcsapatához, és az előző idényben már a Brassó színeiben is remek szezont futó rutinos támadó pályafutása legjobb szezonját futotta zöld-fehérben. Az Erste Liga alapszakaszában egy kivételével minden mérkőzésen jégre lépett, és 39 meccsen 34 gólt (elődjével, az exfradista Jereme Tendlerrel holtversenyben a legtöbbet a mezőnyben) és 23 asszisztot jegyzett, 57 pontjával a harmadik helyen zárt a kanadai táblázaton, és csapata legeredményesebbjeként aranysisakban szerepelhetett a rájátszásban. A középszakaszban hat meccsen 2+2, míg a rájátszásban 6+6 pontot tett hozzá impozáns teljesítményéhez, egyszer Nagy Gergővel közösen az övé volt A Hét Gólja, de olyan emlékezetes pillanatot is köszönhetünk neki, mint a Jubileumi Derbin szerzett találata. Ugyan korábban az Angers színeiben nyert Francia Kupát, míg a Brianconnal Francia Ligakupa-győzelemig jutott, mégis a Ferencvárossal megnyert bajnokság és Erste Liga volt pályafutása első bajnoki és ligagyőzelme. És amint nemrég kiderült, az utolsó is. A 34 éves, remek képességekkel megáldott játékos ugyanis úgy döntött, befejezi aktív jégkorongos pályafutását, most pedig búcsúinterjújában a szurkolóktól is elköszön.

- Mikor hoztad meg a végső döntést a pályafutásoddal kapcsolatban, és mik voltak a döntésed okai?
- Már a szezon közben is gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy tíz év profi sport után ez lesz az utolsó idényem, de akkor még nem voltam száz százalékig biztos a döntésemben. Őszintén szólva, már a franciaországi időszakom végén is megfordult a fejemben, hogy elég volt, de utólag belegondolva örülök neki, hogy még ráhúztam ezt a két évet. Leginkább azért, mert ahogy haladt előre a bajnokság, úgy éreztem egyre inkább, hogy a Fradival valami különleges tettet hajthatunk végre. Rendkívül boldog vagyok, hogy végül ez sikerült is. De azt hiszem, 34 évesen tudni kell a csúcson abbahagyni, ráadásul az idősebbik fiam szeptembertől iskolás lesz, nem mindegy, hogy még egy-két év bizonytalan kimenetelű játékért cserébe feláldozzuk-e azt, hogy jó suliba, jó és állandó közösségbe járhasson – szóval mérlegeltem, és úgy döntöttem, elég volt.

- A karriered során több országban és számos csapatban megfordultál, de a Ferencváros színeiben nyertél először ligát. Milyen emlékeket őrzöl a döntőről?
- Nem túlzok, ha azt mondom, felemelni az Erste Liga trófeáját az idény végén a legnagyobb elismerés volt pályafutásom során. A maga módján persze minden trófea különleges volt, amit elhódítottam korábban, de most már teljesnek érzem, amit a hokiban elértem. Korábban már két-három szezonban közel jártam hasonlóhoz Franciaországban is, de soha nem jutottam el a mindent eldöntő mérkőzés megnyeréséig. Azt hiszem, aki profi sportra adja a fejét, gyerekkorától kezdve az olyan pillanatokról álmodik, mint amik végül eljöttek az életemben április elején. Ez olyan élmény, amit biztosan soha nem fogok elfelejteni.

- Ezek szerint tényleg ez volt a legtökéletesebb alkalom, hogy bejelentsd a visszavonulásod…
- Abszolút. Életem legjobb szezonján vagyok túl, minden szempontból. Szinte mindent elértünk a csapattal, amit el lehetett, a ligában pedig mindent vittünk – megnyertük az alap-, majd a középszakaszt, és végül a miénk lett az aranyérem is. De a Magyar Kupa-bronzérmet is sikerként könyvelem el, hiszen egy jóval magasabban rangsorolt csapat ellen szereztük meg, és ne feledkezzünk meg a tizenkilenc meccses veretlenségi szériánkról sem! Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy ez a szezon bekerül a klub történelemkönyvébe. És én is mindig méltó helyen fogom tartani a dicsőségfalamon az idén megszerzett két aranyérmet.

- Mindössze egy szezont töltöttél a Fradiban, de micsoda szezon volt! Ha röviden kellene megfogalmaznod, milyen volt belülről ez a bajnokcsapat?
-  Lassan azt fogjátok hinni, hogy udvariaskodok, de nem: a legközvetlenebb, legszuperebb srácok, akikkel valaha volt szerencsém egy csapatban játszani! A mindennapos munka a jégen soha, egyetlen pillanatra sem érződött munkának velük. Tényleg egy család voltunk. Mindenki támaszkodhatott mindenkire jó és rossz helyzetekben egyaránt. Szurkoltunk egymásnak és támogattuk a másikat, amikor nem ment túl jól a játék valakinek. Minden egyes mérkőzésen egymásért harcoltunk, és a címerért a szívünk fölött, senkinek nem a mez hátán lévő név volt a fontos. Azt hiszem, ezért is tudtunk sikeresek lenni. Életre szóló barátokat szereztem, ami ilyen rövid idő alatt nagyon ritkán fordul elő. Mindig is a szívemben őrzöm majd ezt a brigádot!

- Ami azt illeti, valóban felejthetetlen élményeket éltetek át együtt: a bajnoki ünneplés, a tiszteletkör a Groupama Arénában…
- Rengeteg felejthetetlen élményt szereztünk idén, az erdélyi túráktól egészen a Jubileumi Derbiig, nem beszélve a trófea felemeléséről és az utána jövő fiesztáról. Olyan érzelmeket éltem át, amiket nem is nagyon tudok szavakba önteni. Sokmindent mondhatnék, de talán a legfontosabb, amit a klub irányába érzek, a köszönet. Hihetetlen, hogy fogadtak és megbecsültek itt engem és a családomat is, fantasztikus év volt. Sokan mondták, hogy Magyarországon ilyen nincs máshol, most már tudom, igazuk volt. Innen üzenem minden jégkorongozónak, hogy ha Magyarországon akarnak játszani, a Fradinál nincs jobb hely ehhez!

- Aranysisakos házi pontkirályként emelhetted a magasba a trófeát, így a statisztikák szerint is ez volt a legjobb idényed.
- Biztos, hogy így van, de még egyszer mondom, ennél sokkal fontosabb, hogy ilyen csapatban, ilyen társakkal, ilyen stábbal hozott össze a sors, így nekem is könnyebb dolgom volt eredményesnek lenni. Bajnokok lettünk, hogy aranysisakos voltam-e, vagy sem, nem számít. Bármikor odaadnék bármennyi aranysisakot egyetlen ligagyőzelemért. Ráadásul legalább öt-hat társam volt, aki simán megérdemelte volna az aranysisakot- ez is mutatja a csapatunk erejét. Végül én lettem a szerencsés, de sokan megérdemelték volna még.

- Mit üzensz búcsúzóul a csapatnak?
- A társaknak a szívem legmélyéről kívánom, hogy maradjanak ilyenek, és tudom, hogy jövőre is a győzelemért lesznek harcban. Őrizzék meg magukban az idei emlékeket, és vigyék tovább a nehéz pillanatokra! Az edzőknek és a stábnak pedig hatalmas köszönettel tartozom, hogy bíztak bennem, hogy lehetőséget kaptam itt játszani, és hogy egyike lehettem ezeknek a srácoknak. Csodálatossá tették az utolsó szezonomat!

- És mit üzensz a szurkolóknak?
- Hálás vagyok a fradistáknak. Mindig ott voltak, hogy szurkoljanak nekünk, nem számított semmi más! Srácok, Ti teszitek a jégkorongot azzá, ami! A drukkerek nélkül nem lenne értelme az egésznek. Soha nem fogom elfelejteni, amikor télen hullámvölgybe kerültünk, a fradisták pedig kijöttek késő este a csarnokhoz, hogy görögtűzzel és indulóval búcsúztassák az Erdélybe induló csapatot. Ahogy azt sem, amikor a döntő negyedik meccse után Csíkszeredában nem túl barátságos hangulatban hagytuk el a jeget, de a mieink minden veszély ellenére ott vártak minket a kijáratnál. Ez akkor mindennél többet jelentett! Köszönöm, hogy átélhettem, mit jelent Fradistának lenni, viselni ezt a mezt és ezt a címert, büszkén tettem, és a családommal együtt igazi otthonra leltem itt. Nyugodtan mondhatom, hogy örökre fradista maradok!

- Tudod már, hogy mihez kezdesz a civil életben?
- Az biztos, hogy augusztusban visszatérünk a feleségemmel és a két fiammal Kanadába, de előtte még megtartjuk a lagzinkat, az még elmaradt eddig. Remélem, hogy valamilyen formában kapcsolatban tudok maradni a jégkoronggal, de biztos, hogy egészen más lesz, mint játszani. Egyelőre szeretném kiélvezni az időt, amit a családommal és a barátaimmal tölthetek, sajnos ez kevésbé volt előtérben az elmúlt tizenhat évben… Nagy kalandra készülünk a családdal, legalább akkorára, mint amikor két éve Franciaországból Kelet-Európába költöztünk, de mindannyian izgatottan várjuk ezt az új fejezetet! Még egyszer, köszönök mindent, és hajrá, Fradi!

Boldizsár Márton