Olimpia. A szó, amely a földkerekség legnagyobb sportrendezvényét jelenti. Azt a sporteseményt, amelyet négyévente az egész világ vár, amelyre az egész világ figyel. Így teszünk most is, a világjárvány miatt egy évvel halasztott tokiói olimpiához egyre jobban közeledve. Az olimpiai játékokon győzni minden sportoló álma, amely azonban nem mindenkinek, sőt csak nagyon keveseknek adatik meg. Sorozatunkban azokat a bajnokokat mutatjuk be, akiknek ez a hatalmas dicsőség úgy adatott meg, hogy közben a Ferencvárosi Torna Club sportolói voltak. Eddig 24-en vannak, összesen 29 olimpiai bajnoki címük van.

Sorozatunk jelen részében új sportág kerül fel az FTC olimpiai győzteseinek palettájára. Új sportág, amely a legtöbb ember szemében magát a sportot jelenti, ez pedig a labdarúgás. A történelem során három olimpián is győztes volt a magyar labdarúgó válogatott, mindhárom alkalommal voltak fradista tagjai. Az első közülük 1952-ben Helsinkiben Dalnoki Jenő volt.

Dalnoki Jenő 1932. december 12-én Budapesten született. 1947-ben lett az FTC sportolója, annak az egyesületnek, amely később valóban az elválaszthatatlan részévé vált, amelyet soha, semmiért el nem hagyott. Az utánpótlás lépcsőfokait megjárva még nem volt 18 éves, amikor 1950 augusztusában bemutatkozott az akkor már ÉDOSZ-nak hívott klub felnőttcsapatában. Már ifjú játékosként is a győzni akarás, a mindent elsöprő lendület, a keménység és határozott játék, valamint a jó rúgótechnika jellemezte. Nem volt a leggyorsabb játékos, amit azonban kiválóan ellensúlyozott a pontos helyezkedéssel vagy éppen a szoros emberfogással. Mint legendás balhátvéd a legnagyobb párharcait az MTK ugyancsak legendás jobbszélsőjével, Sándor Csikarral ví­vta. Kemény, ám sohasem durva játéka a védjegyévé vált, ha valamiért éppen visszafogottabb volt a  játéka, a szurkolók rögtön lereagálták a „puha vagy, Jenő” bekiáltással, amely szállóigévé is vált. A játékára hamar felfigyelt Sebes Gusztáv, az Aranycsapat legendás szövetségi kapitánya is, aki beválogatta a helsinki olimpiára készülő válogatottba. Nem csak beválogatta, egy mérkőzésen, a Románia ellen 2-1-re megnyert találkozón, játszott is, így a torna végén ő is aranyérmet kapott a nyakába, mint az olimpiai bajnoki címet szerzett magyar válogatott tagja.

Innentől kezdve a további pályafutását röviden és tömören maga Dalnoki Jenő így foglalta össze: „Amikor hazajöttünk az olimpiáról, engem is behí­vatott Farkas Mihály a korszak rettegett minisztere. Felszólí­tott, hogy lépjek át a Honvédba. Megtagadtam. Mire a következő éjszakán eljöttek a lakásomra, megbilincseltek és bevittek katonának. Ez volt Farkas Mihály válasza, holott a kihallgatásnál kijelentette, hogy akceptálja, ha valaki kitart szeretett klubja mellett. Én pedig a Fradiban nevelkedtem, onnan indultam és az életben soha egyetlen percet más egyesületben nem játszottam! Másfél évtizeden át rúgtam a labdát az FTC első csapatában, voltam bajnok és kupagyőztes csapat tagja, ferencvárosi csapatkapitány. 1966-ban Ózdon játszottam utoljára a Fradiban. 34 éves voltam… A mérkőzés után nem adtam vissza a cipőm, hanem a „csuka” fehér talpát aláí­rattam a játékostársaimmal. Ezt a cipőt ma is őrzöm… A búcsú akkor nagyon fájt, s amikor ránéztem a cipőkre, összeszorult a szí­vem. De mert a sors úgy hozta, hogy végül is nem kellett eltávolodnom a labdarúgópályák világától, a Ferencvárostól, megnyugodtam. Edzőként kezdtem azt, amit játékosként már egyszer végigcsináltam. A fiatalok csapatától indultam és pár év múlva a bajnokcsapat edzője lettem. Ezek a dolgok már közismertek, nap mint nap foglalkozott velem a sajtó, a közvélemény. Sikerek, balsikerek idején egyaránt…”

Dalnoki Jenő játékospályafutása után edzőként is legendává vált. Keménysége helyett a pipa lett a védjegye. Persze, ami a keménységet illeti, egykori játékosai egészen biztos másképp nyilatkoznának. Nem tűrte a lazaságot, játékosaiba beleplántálta a küzdeni akarást és tudást, a klub és a haza feltétlen szeretetét. Nem csak szakmailag, emberileg is megpróbálta formálni a játékosait.

Eredménysora igazán lenyűgöző. Játékosként kétszeres magyar bajnok, egyszeres magyar kupagyőztes, a VVK-át nyert Ferencváros tagja, a válogatottal olimpiai bajnok és olimpiai bronzérmes (az 1960-as olimpián). Edzőként egyszeres magyar bajnok, háromszoros magyar kupagyőztes, a KEK-ben döntőbe jutott a csapatával.

Játékosként 1955-ben a Magyar Népköztársaság érdemes sportolója címmel, pályafutását elismerve 1994-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki.

2006. február 4-én Budapesten halt meg, a Rákospalotai temetőben helyezték örök nyugalomra.

Mint az FTC olimpiai bajnokának, természetesen neki is ott van a mellszobra a népligeti sportcentrumban, amelyet Marton László készített.

Emlékét tisztelettel őrizzük, soha nem feledjük!

FTC Múzeum