Olimpia. A szó, amely a földkerekség legnagyobb sportrendezvényét jelenti. Azt a sporteseményt, amelyet négy évente az egész világ vár, amelyre az egész világ figyel. Így teszünk most is, a világjárvány miatt egy évvel halasztott tokiói olimpiához egyre jobban közeledve. Az olimpiai játékokon győzni minden sportoló álma, amely azonban nem mindenkinek, sőt csak nagyon keveseknek adatik meg. Most induló sorozatunkban azokat a bajnokokat mutatjuk be, akiknek ez a hatalmas dicsőség úgy adatott meg, hogy közben a Ferencvárosi Torna Club sportolói voltak. Eddig 24-en vannak, összesen 29 olimpiai bajnoki címük van.

A sok magyar és ezen belül fradista győzelmet is hozó helsinki olimpia után Melbourne-ben már csak egyetlen sportolón ünnepelhetett, 1960-ban Rómában pedig egy sem. Következett 1964, Tokió, ahol újra többen állhattak a dobogó legfelső fokára. Többen, hiszen győzött a vízilabda és a labdarúgó csapat is, azok a csapatok, amelyekben több sportolónk is szerepelt, mi több vezére volt csapatának. Közülük a mai epizód főszereplője, a vízilabda válogatott kapusa, Ambrus Miklós.

Ambrus Miklós 1933. május 31-én, Egerben született. Szülővárosában, Egerben nagy hagyományai voltak a vizes sportoknak, így ő is úszni kezdett, azonban már 16 évesen a vízilabdázók között találta magát, kapusként került be az Egri Fáklya első osztályú csapatába. Tehetségére hamar szemet szúrt a fővárosi csapatok, így a Bp. Kinizsi vezetőinek is, akik 1954 elején leigazolták a fantasztikus adottságokkal rendelkező kapust. Azonnal alapembere lett az akkor alakulófélben levő fiatal csapatnak, amellyel 1956-ban ért fel a csúcsra, amikor először nyert magyar bajnokságot. Volt esélye már a melbourne-i olimpiai csapatba is bekerülni, azonban a végén lemaradt arról az olimpiáról. Nem sokkal később mégis eljutott Melbourne-be, hiszen az 1956-os forradalom leverése után sok honfitársához hasonlóan elhagyta az országot, a Melbourne Swimming Club játékosa lett. 1958 elején a Ferencváros vezetői rábeszélték a hazatérésre, amit meg is tett. Hazatértét követően az FTC-ben folytathatta a vízilabdázást, a nemzeti együttesnél azonban kegyvesztett lett. Amikor közöl­ték vele, hogy parádés formája ellenére sem mehet 1960-ban a római olimpiára, sírógörcsöt kapott, abba akarta hagyni a játékot, csak hosszas rábeszélésre állt el szándékától. Kitartását végül a válogatottnál is értékelték, 1962-ben kimehetett élete első világversenyére, a lipcsei Európa-bajnokságra, ahol társaival aranyérmet ünnepelhetett. Innentől kezdve egyenes volt az útja a tokiói olimpiáig.

1964 után a válogatottnál fiatalítás kezdődött, így több világverseny nem jutott neki. A Fradiban 1969 végéig azonban még védett, nyert összesen öt bajnoki címet és ugyancsak ötször lett magyar kupagyőztes. Aktív pályafutása után, mint a szakosztály egyik vezetője továbbra is a Ferencvárosnál maradt, ahogy mondotta egész élete a Fradi körül forgott. Dolgozott a Magyar Vízilabda Szövetségben is, később építőanyag-kiskereskedéssel foglalkozott, 1996-ban az Olimpiai Bajnokok Klubjának marketingigazgatója lett. Pályafutását számtalan kitüntetéssel is elismerték, 1962-ben a Magyar Népköztársaság Kiváló Sportolója címet, 1993-ban a Magyar Sportért, 1994-ban 1956-os emlékérmet kapott, 2013-ban lakóhelye, Zugló díszpolgára lett, 2018-ban pedig megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.

Mindemellett „sportolói génjeit” sikeresen örökítette, fia, Ambrus Tamás ugyancsak az FTC és a válogatott nagyszerű vízilabdakapusa lett, aki később edzőként és tragikusan korán, 2015-ben bekövetkezett haláláig vezetőként is dolgozott. Fia halála nagyon megviselte, sokat betegeskedett, majd 2019. augusztus 3-án ő is követte fiát az égi medencékhez. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Az FTC 100 éves jubileumának alkalmából az FTC népligeti sportcentrumában felállították a mellszobrát, amelyet Várady Sándor.

Emlékét tisztelettel őrizzük, sikereit nem feledjük.

FTC Múzeum